Rövidhírek

  • Stranger Things kivégezve, tetszett, de kicsit szégyellem, hogy tetszett, mert akkora kliséhalmaz, mint ide Hongkong
  • belekezdtem a Dead of Summer-be, ami még nagyobb kliséhalmaz, de olyan erős nosztalgiarohamokat kapok tőle, hogy muszáj néznem (tényleg öregszem)
  • csináltam modern txt listákat a youtube-os playlistjeimről, mert a tököm tele van vele, hogy random videókat csak úgy törölnek meg priváttá tesznek, én pedig sose jövök rá, melyik dalt tüntették el az életemből
  • megint élénk, “másik dimenziós” álmaim vannak, nagyon kimerítőek
  • vége a szabinak, holnap megyek vissza a mókuskerékbe, alig várom, hogy kiderüljön, milyen meglepetések várnak (nem)
  • S., akivel másfél éve nem kommunikálok, Valentin napra küldött egy e-mailkezdeményt, hogy azt mondja, “Always”, hirtelen nem tudtam, hova sírjak (a röhögéstől). Szerintem félreküldte, vagy, ami még valószínűbb, véletlenül rákerültem a körleveles listára :D
  • rendeltem pár könyvet a bookline-től, és két nap alatt feladták a csomagot, ez még SOHA nem fordult elő
  • festettem egy bögrét, de még ki kell égetni (és a porcelánfesték továbbra is nagyon aljas cucc)
  • az elmúlt 5 napban írtam öszesen vagy 20 sort, no comment
  • találtam a gyógyszeres/hajcsatos/sminkes dobozom alján pár őskori óvszert, ki akartam dobni őket, de döbbenetes módon novemberig szavatosak, szóval… majd akkor fújom fel őket lufinak
  • próbálkozom a kalligráfiával, egész jól megy, szeretem, nagyon meditatív tevékenység, de a viaszpecsételéssel meggyűlt a bajom, egyáltalán nem olyan egyszerű dolog, mint amilyennek tűnik
  • Kitkat nincs elragadtatva a tonhaltól
  • álmos vagyok, jó éjt!
Advertisements

Isteni színjáték, kár, hogy monodráma

Az elmúlt napokban próbáltam komolyan erőt venni magamon, és az olvasás (Kalitkába zárt álmok – hehe) mellett elkövetni némi kreativitást is, de még mindig csak a karakterépítésnél tartok, remélem, nem múlik el a lelkesedésem a téma iránt, mire végzek a törzsgárdával.

Jól jönne egy kis szakmai szado-mazo most, azt hiszem, dehát ugye már nincs kivel megvitatni a felmerülő problémákat, szóval majd megoldom őket egyedül, ahogy jó ideje minden mást is az életemben.

Tavasz van! :)

Azoknak üzenném, akik szerint a telepátia hülyeség, hogy 15 órával az előző posztom után kaptam egy pár soros e-mailt S-től, ami arról szól, hogy még mindig sokat gondol rám, sok dologról eszébe jutok, valamint “ez nem olyasmi, ami csak úgy elmúlik”. Mindezt több, mint 3 hónapos általános kommunikációs halál után.
Ja, és a lényeg: ő nem olvassa ezt a blogot (kivéve persze, ha keyloggert tolt a gépemre, máshogyan nem találhatott ide.).
Písz.

Scully tévúton, hipokriták, sütifilozófia

satisfiedBefejeztem a The Fall 2. évadát – nem volt rossz, de Stella karakterét tuti egy olyan pasi írta, aki nem ismeri a nőket.

Sütöttem linzerkarikákat – még nem kóstoltam őket, de jól néznek ki, édesre vágytam. Miközben gyötörtem a tésztát, arra gondoltam, vajon nevetségesek vagy idegesítőek-e inkább azok az emberek, akik kiselőadást tartanak nekem az életcélok fontosságáról (igen, nekem nincs olyan, és már nem is titkolom), miközben:

  1. Életük masterplanje kb. az, hogy végül műanyag darabokat ragasztgathassanak mások körmeire, vagy hogy felturbózhassák a szar kocsijukat – vagyis olyasmire verik a… mellüket, amiken én már az óvodában túllendültem szellemileg
  2. Olyannyira hülyék/idealisták (tehát hülyék), hogy nem veszik észre, hogy belőlük soha az életben nem lesz elismert zenész/költő/modell/multimilliomos akármi, mert nincs hozzá elég tehetségük/realitásérzékük/megjelenésük/gyomruk/kapcsolataik/ugrótőkéjük.

Arra jutottam, hogy mind a kettő. Mármint nevetségesek és idegesítőek is egyben.

Megírtam a szerelmes levelet mélyen tisztelt adóhatóságunknak, miszerint szeretném, ha nem nekem kéne összekukázni, mennyi lóvét vontak le tőlem tavaly, ha már úgyis a seggük alá lett tolva minden adat, akár össze is húzhatnák őket egy excel-táblába mindannyiunk örömére. Az egy százalékom a beagle fajtamentésnek megy idén, remélem, kijön belőle egy csomag táp, vagy ilyesmi…

Három hete lógok J-nek egy emillel, de képtelen vagyok rávenni magam, hogy úgy tegyek, mintha elhinném, hogy érdekli, mi van velem. Miután végképp elváltak útjaink S-sel, írtam neki (J), hogy nagyon kéne, hogy realtime beszéljünk, mert baszottul ki vagyok borulva – komment nélkül hagyta a dolgot a következő levelében, de legalább tudom, hányadán állunk.

Nőkkel nem jó barátkozni, mert ha jobban nézel ki, titokban úgyis utálnak érte, ha jobban néznek ki nálad, nem értik meg a nyomorodat, plusz ejtenek az első szembejövő faszért, de rájöttem, hogy a heteró pasik se jobbak, mert ugyanez pepitában (puncival). Szóval maradnak a melegek, egyébként velük egészen jól meg is értem magam, szerencsére. Csak nincsenek valami sokan az ismeretségi körömben (mondjuk abban összesen nincsenek sokan).

 

A 444 vége, libazsír és háló az ágyban

Vettem egy reggelizőtálcát, olyat, amin ágyba lehet vinni a kaját, és némi adjusztáció után elég alkalmatos lett laptoptartónak. Valahogy már igazán meg kellett oldanom, hogy kényelmesen művelhessem a függőségemet az ágyból is. Most is innen írok, elég klassz.

Fekvő alapállásban volt módom megtekinteni a The End of the Tour c. filmet, és sikerült nem elaludnom rajta, pedig finoman szólva nem egy érdekfeszítő alkotás. Aztán pedig csak tekeregtem a neten le és föl. Nem tudok rájönni, blacklisten vagyok-e még a 444-en, én látom megjelenni a kommentjeimet, de a reakciók nagyon sokára jönnek és igen gyérek. Mindent el kell cseszni ebben az elátkozott országban.

Fáj a torkom, állandóan szomjas vagyok, megint nagyon hullik a hajam, és két pofára zabálom a Frosties-t és a libazsíros-hagymás-paradicsmos-almás kenyeret (nem egyszerre). Sokat gondolok Ziggyre és azt hiszem, még mindig nem fogtam fel teljesen, hogy S. soha többé nem lesz része az életemnek.

Hihetetlenül magányos vagyok.

 

Ezentúl más lesz. Ugye?

Joseph RomeoAz a pillanat, mikor rájössz, hogy egy bántalmazó kapcsolat áldozata vagy. Azt hitted, az agresszor csak egy szegény, lelkileg instabil emberke, aki a szíve mélyén szeret téged, csak a dühroham és a verbális ütleg az egyetlen eszköze, hogy kifejezze, mennyire fontos vagy neki. Elnézed. Egyszer. Kétszer. Sokáig. Soha nem kér bocsánatot, de az elején legalább néha magyarázkodik. Ha számonkéred a brutalitását, azonnal elkezdni a dumát, hogy te bezzeg hogy bánsz vele, szinte röhejes, milyen kiszámítható és átlátszó módon szalmabábozik. És hagyod, mert szereted, túl sokáig hagyod.
Ha a szemére hányod az igazságtalan mocskolódásait, rögtön elkezd mártírt gyártani magából, hiszen nem tudja cáfolni a nyilvánalót. Az ő sztorijában te vagy az, aki nem érti meg őt, nem törődik vele, és látod, mennyire önző vagy, most is el akarod hagyni. Lásd meg, milyen gonosz és érzéketlen vagy!

Bezzeg ő mennyire szeret, még sose szeretett senkit ennyire. És különben is, miattad kiiktatott mindenki mást az életéből, te meg képes vagy figyelmet fordítani más emberekre, vagy nélküle programot csinálni. Az igazán a minimum lenne, hogy az engedélyét kérd (amit persze sose kapnál meg), de hogy be se avatod, hogy melyik percben kivel kommunikálsz, az mindennek a legalja, a legundorítóbb árulás. Természetesen az, hogy ő a te hátad mögött cserkész be ismeretleneket a neten, nem probléma, neked semmi közöd hozzá, hogy ő mit csinál, mit képzelsz, miféle önző dög vagy te, hogy ki akarod őt sajátítani?!
Különben is, túlreagálod. Azért nem említette, hogy van fécesz accountja, és ott nyomozgat egy dögös kollegina után, mert ennek semmi jelentősége. Te csak azért furcsállod ezt, mert hisztis picsa vagy. Örülhetsz, hogy ő még szóbaáll veled, inkább becsüld meg, mert senki mást nem érdekelnél soha.

Bármikor meghazudtol téged, a csillagot letagadja az égről, és mindezt olyan meggyőződéssel, hogy az a kellemetlen érzésed támad, ő tényleg hisz mindabban, amit mond. Talán egy ideig még te is.

Ha végképp túllő a célon, és ignorálod egy ideig, pár nap múlva megkeres, mintha mi sem történt volna. Vagy mártír pofával belenget egy csalit (“akkor gondolom az ajándékod se adjam át”), vagy valamiféle semleges témával indít. Ha nem vagy hajlandó úgy tenni, mintha mi sem történt volna, és nem gyalázott volna izzó gyűlölettel nemrég, akkor felcsavarja az agresszióját, és rád szabadítja a poklot. Na tessék. Ilyen vagy te, ekkora szar. Legalja hulladék. Nem értékeled az ő kedvességét.

És úgy a huszonhetedik (százkilencedik, ötszáznegyvenedik, hatezredik) ilyen kör után egyszer csak rájössz, hogy az ignorancia békés napjaiban kicsit sem hiányzik. Akkor sem, ha tényleg nincs másod rajta kívül, hiszen gondoskodott róla, hogy ne legyen. Fel sem tűnik a magány a megkönnyebbülés árnyékában. Csodálkozol. Gondolkozol.
Rájössz, hogy az illető nem egy szerencsétlen, érzelmileg sérült, személyiségzavarától szenvedő kis nyomorult, hanem egy hamisítatlan pszichopata, aki végig jéghideg fejjel manipulált téged.
Újra és újra. Te meg hagytad, mert azt hitted, szeretnek.
Hülyének érzed magad, és valahol mégis büszkének, mert végre rálátsz az egész beteges, többéves hullámvasútra, és meggyőződéssel ki tudod jelenteni, hogy te sokkal jobbat érdemelsz ennél.

Itt tartok most.

Am I cursed or just a regular Aquarius?

love_wallpaper_113I’ve always known that I have some dangerous power that can destroy people. I never was very popular, introvert kid, lone wolf teenager, kinda bizarre young lady and now a strange, distant woman who pretty enough, smart enough but way too honest (cruel?) and realistic (pessimistic?) to be easily loved.

I have this funny feeling, that the others fear me. I can see it in their eyes. They look insecure when they talk to me, and I can smell the relief when they realize I happen to be nice and polite. However, I’m not an agressive person at all, I never have tantrums, I really don’t want to hurt anybody….(but me)… so…
Maybe it’s my stormy, blue eyes with that ‘I don’t give a flying fuck to this whole world‘ stare, or a human without illusions is officially a dreadful monster.

I am not loveable, and I don’t love easily. You have to be a very special being, if you’d like me liking you, but if I do… I do it well.
I can be a great friend if we give each other a chance to it. Unfortunately, it’s quite rare. I’ve been suffering from loneliness all of my life, so I really (REALLY) appreciate friendship. I can make my friends laugh, feel whole, real and valuable – cause they are. I just help them perceiving it.

And the most awful experience when I have to realize that my mysterious power is quietly poisoning the lifes of my beloved ones. As if it would try to shackle them to me. No, it’s not me who doing this. Freedom is the most beautiful gift to give, I need it and I want my friends having it. Still they start fading beside me, and this is incredibly painful.
And the time comes, and I have to push them away, because they’re usually too weak to escape… and I am the one who have to be strong, pretending to be bored, mean, incurious, etc. to make them run away, ’cause I love them and wish the best for them.

Then I find myself alone.

Again.

Búvárvakond és Vida Ildikó felmenői

kittycatAz a helyzet, hogy a mélyrepülésnél is van lejjebb… búvárvakond…?

Annyi rossz hírt kaptam az elmúlt 2 napban, hogy már kiborulni se tudok, csak valami kattant félmosolyra futja.

Lejáró szerződés (meghosszabbítás a fasorban sincs), elvesztett utolsó barát, és sanszos, hogy ő, akit nem nevezek nevén ebben a blogban hosszú szabira megy, ergo nem tudom megejteni a magam csendes gyászidőszakát sem a meló utolsó heteiben. Pedig még utoljára kiálmodoztam (kibőgtem) volna magam. (Egyébként nélküle a feladataim elvégzése is komplikáltabb lesz – finoman szólva.) Szóval minden… pocsék. Mondaná a bullshitguru, hogy innen már csak felfelé vezhet az út, de nem igaz, pl. még kigyulladhat a ház, meghalhatnak a rokonaim, kiderülhet, hogy méhnyakrákom van, szóval sose becsüljük le a mindenható kreativitását…

A ma délutánt azzal töltöttem, hogy adóbevallásomat bogarásztam, komolyan mondom, azonnal standby állapotot vesz fel a szürkeállományom, ha meglátok bármilyen NAV-os nyomtatványt. Én próbálkozom, tényleg, de nem boldogulok ezekkel a kurva SÖRALÁTÉTEKKEL  (ezúton is csókoltatom Viktor kurva anyját). Tényleg, Vida Ildikó lemondott már…? Természetesen befelé kell fizetnem a búbánatos hivatalukba, erre mondjuk fogadni mertem volna.

Úgyhogy böff.

Deal

Ha igaz, hogy az embernek olyan éve lesz, amilyen az első napja volt, akkor elég érdekes túra lesz ez a 2015. Nahát, nagyon furcsa leírni. 2015. Kettőezer-tizenöt. Rémes, milyen öreg vagyok!

Szóval, ha a babona működik, a következőkkel fogom tölteni az esztendőt:

-bizarr, de összességében nem kellemetlen álmok

-…amikből földrengés riaszt fel

-baracklekváros linzer és fekete tea fogyasztása hektoliterszám

-elszánt online stratégiai játék művelés

-ipari mennyiségű filmsorozat nézése (még mindig SATC)

-könnyed és bőséges írás, írás, írás (!)

-zene, zene, zene

-undorítóan egészségtelen és undorítóan finom kaja betermelése ebédre (sós-borsos szalmakrumpli füstölt sajt csíkokkal, csemegeuborka karikákkal és majonézzel, mellé nagyon citromos Coca-kóla)

-sikeresen legyőzött kísértés, hogy visszakússzak S toxikus közelségébe

-kommunikáció kezdeményezése normális ismerősökkel (online, de az is ér)

-furcsa, de egész értelmes és szórakoztató netes csevegés idegenekkel

-permanens fázás (maximumon van a fűtés…)

-nem dolgozás (hehhhehehehe… akarom mondani:  :( )

-némi gyomorégés (ki érti, mitől…)

-izgalmas könyv olvasgatása (Philip Margolin: Kockázatos üzlet)

-minimális lélekmarcangolás, alapvetően kellemes hangulat.

Hol kell aláírni…? :)

Voahmrrrrghhhbahrötty

mókuskerék

Semmi értelmes dologra nincs időm. Se energiám. A kreativitásom mínuszban, társasági életem mondjuk eddig se volt, de mostmár teljesen sansztalan, az olvasás fáraszt, a netezés meg kimerül annyiban, hogy elolvasom a híreket… Mivel mindig projektek kapcsán kutakodtam… annyi ötletem lenne, amit meg kéne írni, de fáradt vagyok, feszült, plusz mintha egy alagútban rohannék, aminek sosincs vége (utóbbin az se segít, hogy sötétben kelek, és sötétben jövök haza melóból). Zig idegesít, J-re nincs időm, S meg lassan kötelező programnak érződik már… thatslife.
Szánalmas.

Apokalipszis megint

Egy furcsa, mesterségesen összetákolt sziget az óceán közepén. Leginkább egy elsodort cirkuszi sátorra emlékeztet az egész. Néhány ember él rajta, nincs pánik, alighanem mindig is ott éltek.

Az egyik gyerek száján kicsúszik egy istengyalázó átok. Az apja(?) odalép a sziget egyik pilléréhez, kiemeli az aljzatból, majd dühösen visszacsapja, és rászól a fiúra, hogy ha ilyet mond, ezt a mozdulatot soha ne mulassza el.

De már késő. Feltámad a szél, elsötétül az ég. A távolban sötétszürke tornádó formálódik, magamban latolgatom a túlélési esélyeinket. A fejünk felett pedig megnyílik az ég, egy ezüst-kék-piros spirál bontakozik ki, majd forogni kezd. Megfogom S. kezét, és tudom, hogy meg fogunk halni.

A darázs karma

Ma csekkoltam az ajándék fréziákat, nem műanyagok-e, mert egyáltalán nem hervadnak. Igaziak…
Megöltem egy darazsat, miután negyed óráig szagolgatta a hangfalamat, és fenyegetően zümmögött. Szükségtelen a kemotox: vízzel kell lespriccelni, attól leesik, aztán lehet rámozdulni a papuccsal.
Nem vagyok egy állatgyilkoló fajta, de ezekből elegem van, minden áldott nap bejön 1-2 ilyen óriásrovar a szobába, kimenni meg rohadtul nem akarnak. Ha harc, akkor legyen harc, basszátok meg.
Egész nap szkenneltem, közben sorozatot néztem, a szemem majd kifolyik. Ja, és hirtelen felindulásból beleolvastam a Szent Johanna Gimi első részébe (célközönség: 12 éves lányok), és egész jól elvagyok vele. Nagyobb szellemi teljesítmény nem telik tőlem jelenleg (se).
S. írt sms-t, most az a baja, hogy ma este kivételesen nem óhajtottam végighallgatni (olvasni) az online vádaskodását. Pár napja kipattant a depitúltelítéses feszkó, amint az várható is volt. És megint jön a birtoklásmániás rohamaival. Ha szóba állok vele, veszekszünk, ha másokkal állok szóba, akkor én őt bárkire lecserélem, borzasztó alak vagyok, ha elkerülöm, akkor meg szemétállat, mert kínzom őt.  Elegem van belőle.
Nekem olyan barát kell, aki szárnyalni segít, nem olyan, aki szarnyalni.
Hát, ennyi.

Csirip

Dead-TwitterHát a mai nap se sikerült jobbra, mint az előzőek.
A Twitter nekem lassan egy rettenetes, beteges, mazochista függőséggé válik. Tudom, hogy nem kéne követnem egyeseket, tudom, hogy ha megteszem, fájni fog, mégis, valami mélyről jövő igényem van arra, hogy kínos lassúsággal hosszú, jéghideg tűket szurkáljak a szívem kellős közepébe. Rendszeresen. És, hogy még finomabb legyen az egész, tudom, hogy ez a viselkedés milyen mérhetetlenül ostoba, szánalmas, közönséges és… hétköznapi. :\ Igen, az utolsó a leggázabb.
Az élet pedig remek rendező, mert S. kb. két hete nonstop nyomja nekem a depresszív, nyavalygós szövegeit, és tudom, hogy van alapja, mert az ő élete se gesztenyepüré, de egyszerűen az agyamra megy, mert engem helyez a biztató szerepbe, ami egyrészt nem illik rám, másrészt kurva hálátlan, mert ő is nagy bajnok abban, hogy hogy kell a frusztrációt levezetni azon az egyetlen kitartó nyomorulton, aki még szeret annyira, hogy ne fossa telibe a nyomorodat. Egyébként is nehezen viselem az ilyesmit, de most meg aztán végképp nincs erőtartalékom még más fejét is a szar felett tartani. Sajnálom, ez van.