La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

Fogjuk szegény tavaszra

Kapcsolódó képIdén is kitörni látszik rajtam a tavaszi fáradtság. Ez mondjuk minden évben eljön, közvetlenül a téli depresszió után… :]
Reggelente a szokásosnál is gyötrelmesebb kínokat élek át, mikor ki kell másznom az ágyból, és délután is csak aludnék, aludnék… Nagyon kell koncentrálnom a melóban, hogy ne horkoljak túl hangosan.
Ma elültettem hat eperpalántát meg három nárciszhagymát, és úgy kimerültem a művelettől, mintha egy félmaratont futtattak volna velem. Bár az igazság kedvéért meg kell jegyezni, hogy mindezt egy szál pulcsiban, guggolva kiviteleztem a 3°C-os és két négyzetméteres erkélyen. Tovább rájöttem, hogy komoly önismereti potenciállal bír az élmény, mikor épp mindkét kezeddel könyékig vagy egy saras virágládában, és hirtelen felindulásból elkezd folyni az orrod.

Páncélos medvék a focihuligánok ellen

ACCEPT! I never decline this call :)                                                                                                                                                      MoreEgész nap zuhogott a hó, imádom, ahogy befedi az utak és az emberek mocskát. Egyszerű, tiszta, éteri szépség, nem is tarthat soká…

Elolvastam A beépített huligánt James Bannontól. Ezt a könyvet egy vásárlási rohamomban véletlenül sikerült beszerezni, azt hittem, egy titkosügynökől szól. (Gondolom, rendelés közben szimultán pinteresteztem, youtube-oztam, e-mailt írtam, 444-en vihogtam, szőttem a világuralmi terveimet, kötögettem a soha el nem készülő, de igazán csinos sálamat, táncikáltam és borozgattam, vagy nem tudom, hogy sikerült ennyire benézni, de mindegy.) A focihuligánok világa az egyik a kevés téma közül a bolygón, ami távolról sem érdekel, de ha már megvettem, gondoltam, elolvasom (nem volt olcsó :/).
Összességében nem bántam meg, bár fele ennyi terjedelem sem mondott volna kevesebbet erről a világról, és a szerzőnek van egy elég markáns nárcisztikus beütése (mindenki hülye, csak én vagyok helikopter alapon), plusz fogadni mernék, hogy pár dologban hazudott (például a csapos csajjal való nem-is-volt-semmi kapcsolatáról, nos, az kizárt dolog, hogy úgy történt, ahogy elővezette, egyszerűen nem hiszem el, és kész).
Meg hát ugye, kicsit vicces, hogy két évig azért fizették, hogy fedett zsaruként kocsmázzon és meccsekre járjon, aztán meg végül beépülés ide, jelentések oda, egyetlen arcot sem sitteltek le a hősies műveletnek köszönhetően, de több felettese is melegen ajánlotta neki, hogy ne nagyon gondolkodjon hosszú távon a rendőri pályában. :D Azért nem volt olyan rossz, kicsit olyan Irvine Welsh-es hangulatom lett tőle.

A másik folyó könyves projektem A borostyán látcső, ami ugye egy Pullmann trilógia utolsó (kiadott) darabja lenne, de az a helyzet, hogy a második rész közepe táján valahogy megfeneklettem. Az arany iránytűt már olvastam réges-régen, és még mindig tetszik, de A titokzatos kés inkább csak ígéret maradt, ez a harmadik meg számomra eléggé unalomba fulladt. Ez van, ha nem marad karakter, akivel azonosulni tudnék, és itt kb. ez a helyzet. A másik dolog, ami idegesít a sokféle lény, ezt nem tudom tolerálni a regényekben (sem). A daimónok még tetszettek, a páncélos medvéket kifejezetten imádtam, a boszorkányok meg sem kottyantak, de a fantomokat már nem igazán tudtam hová tenni (jó, afféle dementorok, de na…), az angyaloknál kicsit vinnyogtam is, és legutóbb meg előkerültek ezek a manóféle izék, akik Lord Asrielnek kémkednek, hát, ezektől meg már konkrétan undorodom.
Az sem tetszik, hogy a sztorit ráerőltetik egy bibliai sémára, Asriel neve mondjuk gyanús volt az első részben is, de egyébként szerintem ez ilyen később felbukkanó ötlet lehetett, mert nagyon izzadságszagú, ahogy próbálják rátekergetni a történéseket a bűnbeeséses őskrimire. Ráadásul most úgy állnak a dolgok, hogy a szemétláda, gyerekeket áldozó, saját lányát letagadó, majd semmibe vevő sátánaspiráns lesz a szuperhős, hááát…. Nem igazán van kinek szurkolni, pedig nekem nincs bajom Luciferrel (amíg nem köcsög).
Szóval ez a könyv most áll.

Helyette tegnap éjjel nekiugrottam régi nagy kedvencem, Joyce Carol Oates Pikk Bubi című kötetének, de vagy a lendületem nem volt elég nagy, vagy az időzítés volt szerencsétlen, mert hát… untam. :O Ez még sosem fordult elő Oates és köztem, kicsit most aggódom is a kapcsolatunkért. Azért még bízom benne, hogyha a narrátor főhősünk végre mást is hagy majd szóhoz jutni, találok kapaszkodót a regényen (van rá esély, eléggé az elején tartok).

Sok sikert nekem!