Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Jel?

Ha nem lennék az utóbbi időben spirituálisan tökéletesen halott, biztos nagyon mély tanítást találnék abban a felismerésben, hogy van egy csodaszép kaktuszom millió bimbóval, én pedig soha nem látom nyitva a virágait, mert csak a napnak nyitja ki őket, én pedig reggel előbb elmegyek (melóba – amit utálok), délután pedig később érkezem haza (melóból – amit utálok), mint ahogy a növénykém sort kerítene a mutatványra.
És azon aggódom, hogy hétvégére el ne nyíljon az összes kis kelyhe, hogy hadd lássam már teljes pompájában, miután tavaly mindketten megszenvedtük az ültetés stresszét, aztán egész évben vigyáztam rá.

kaktusz3

kaktusz.jpg

Kitkat meg mindig éhes

Képtalálat a következőre: „cactus”A világban nincs semmi hírértékű, az aktuális kecskebaszó daeshdroid most Manchesterben ölt meg 21 szerencsétlen gyereket (és nem nagy vigasz, hogy magát is); J. tojik a fejemre;  a hajam hullik, mint a szar, az a terv, hogy beruházok ezekbe a Vichy ampullákba, aztán ha nincs eredmény, tényleg leborotválom az egészet a francba; a Banshee továbbra is egy brutálisan irreális és irreálisan brutális sorozat, de legalább jó dalokat lehet benne találni; a kaktuszom virágzik, és dugig van további bimbókkal, a paradicsomok dettó (nem tudok rájönni, hogy lehetséges, hogy ugyanabból a szemből kiszedett két magból teljesen másféle növények fejlődjenek, de ez történt); frissítettem a Firefoxot, természetesen ez az új egy rakás trágya, lassabban tölt be, de legalább ha új lapot nyitok, a darálás ideje alatt az összes többiből is eltűnik a már megnyitott kontent, nehogy addig legalább azt olvasgathassam, kibaszott felhasználóbarát; meg kell tanulnom nem hányásig telezabálni magam spagettivel; a meló továbbra is szar, ráadásul úgy tűnik lelép az egyetlen kollega, akit valamelyest szellemi partnernek tekintek, szóval nekem is pucolni kéne, de rájöttem, hogy nincs hova, mert nem értek semmihez (:D); már nagyon itt lenne az ideje a testemet is a lelkem után küldeni, nem kell ebből még 40 év.

Cinemális önsorsrontás

Miután egész idillien alakult a szabinapom [fél tízkor kelés (kétórás ébrenléttel hajnalban, de akkor is), hangyázás, virágültetés  a nagyon meleg napsütésben, Kitkat etetés, Motive 2. szezon befejezés], gondoltam ideje redukálni a várakozó filmek sorát, és véletlenül sikerült jól meggyomroznom magam a Miss You Already-vel. Fogalmam sincs, mikor és miért töltöttem le ezt a filmet, és bár elég ütős mozi, most nagyon nem esett jól.
Úgyhogy itt bambulok nagyon bánatosan, és kicsit ráz a hideg, nem a jóféle, hanem a rossz.

Motiváció, eper és két rétegű csokitorta

Az egész hétvégémet filmnézéssel töltöttem, pontosabban többnyire Motive maratonnal, az első évadnak annyi. Nem rossz, de egy idő után elég repetitív, azért adok egy esélyt a második szezonnak, annál is inkább, mert nem nagyon van más a terítéken (bár egy csomó sori elejét letöltöttem, de nincs kedvem hozzájuk).
Majdnem sikerült elfeledkeznem F. születésnapjáról, ami már csak azért is szégyenletes lenne, mert ő nagyon helyes ajándékot vett nekem, szóval most rettegek, hogy találjak valamit  Lidlben(!) holnap, ami nem sztenderd bonbon kategória, ugyanis értelmes üzletbe nincs módom eljutni 26-ig. Végső esetben sütök neki valamit, ajh, ezekkel a maradék emberi kapcsolataimmal is csak a baj van, nem az én világom, és soha nem is lesz.
Apropó: csokitortára vágytam, és sikerült is sütni egy nagyon finomat, bár nagyon ütős a krémje, ezért  legközelebb muszáj lenne 3 rétegbe vágni a tésztát – eddig ezt még sose mertem megkísérelni, na, így néznek ki az én életem kihívásai.
Mivel itt a tavasz (hivatalosan is, mert sikerült eperízű epret vennem) megint erősebben érzem, hogy halott a lelkem, és bár szenvedést nem okoz, azért zavar. Nem is az örömtelenség, hanem az értelmetlenség – még mindig az agyam a  főnök, hehe.

Az én hunyorom teljesen bezöldült

Képtalálat a következőre: „hunyor”A hó egy nap alatt elpárolgott, lelapított virágokat és kettétört, virágzó fákat hagyott maga után.

Ma véletlenül tükörbe néztem, és feltűnt, hogy egész látványos a hunyorgó ráncom a az orrom felett, rémes dolog ez az öregedés. Vissza kell szoknom a napszemüvegre, pedig már egész jól elmúlt a fényérzékenységem (legalábbis hunyorgással kezelhető mértékűre mérséklődött, ezek szerint). Egyébként azt is megállapítottam, hogy minden macerája ellenére elég nyerő a fejemen a fekete színű haj, pont olyan veszélyesnek tűnök így, mint amilyen vagyok. Há. Há.
Szeretem, ha félnek tőem, ami érdekes, mert régebben zavart. Rééémes dolog ez az öregedés. :]

Ropi, almalé, hat takaró és súlytalanság

Kapcsolódó képMajdnem egy ültő helyemben olvastam el Chris Hadfield: Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak című könyvét – azért, mert letehetetlen. Mindig tudtam, hogy asztrunautának kellett volna mennem.
Közben viszont kifejlődött bennem egy víruskolónia, szóval a mai napot a láztól félig eszméletlenül töltöttem, durva izom- és ízületi fájdalmakkal (vádli, térd, derék, fej). Plusz torok. A láz kicsit visszalépett, a fájdalom maradt, és nagyon rám férne egy zuhany, de alighanem folyékony jégnek tűnne, ezért nem merek nekilátni. Nem kellett volna annyit hülyéskednem a kanyaróval. (Ami ellen hiába oltottak be, nem vagyok védett, mert az 1989 előtt születettek csak egy oltást kaptak, ami szart nem ér, jó, mi?) Hát persze, hogy holnaptól 2 napig szabin vagyok . :D (Nyilván akkor intéztem, mikor még nem volt semmi bajom.)
Van rá egy fogadásom, hogy a köcsög főnök fertőzte végig a csapatot melóban, már egy hete fuldoklik az irodájában, faszér’ jön be, hisz úgyse csinál semmit.
A felső szomszédék retardált kölykét meg úgy megcsapdosnám, egész álló nap úgy trappol le-föl, mint egy beszpídezett ménes, baszdmeg. A világ legrémesebb vicce, hogy mindenütt a hulladékok szaporodnak a legjobban.

Tavaszcunami

shoulder-checkNyugis szombat, olvasgattam (Mocsok kivégezve, most kell keresnem valami kevésbé nyomasztót, mielőtt nekivágok a Pornónak (Trainspotting 2), mert közvetlenül egymás után csömörszerű állapotot eredményeznének), továbbá Road diszkográfiát kukáztam össze a netről, nagyon kalandos, cirill betűs helyeken jártam, mielőtt rájöttem, hogy a youtubeconverterrel egyszerűbb lesz. Magyar zenét kb. lehetetlen torrentezni (nem vagyok fenn ncore-on). Nem olyan tragikus hiányosság, de pár dolog azért beszerzendő vagy ötévente.
Klassz, tavaszi idő van, a hunyorom csak úgy hunyorog a napsütésben, nyugtalanító szél süvít, az állatok és a növények is teljesen meg vannak bolondulva. Nagyon szeretném ezt az időszakot, ha normális lennék. Így inkább csak olyan keserédes zaklatottságot érzek, mint mikor az ember legjobb barátnője bejelenti, hogy bepasizott/terhes/megkapta élete álommelóját Új-Zélandon.
Hogy szép-szép, és örülök is neki, meg minden, de azért kibaszott nagy tüskét vág a szívembe, amiért nekem már megint az marad, hogy tanúja lehetek más boldogságának, ráadásul jó képet kell vágnom a dologhoz, miközben éppen elveszítek valakit. Persze ez abból fakad, hogy nekem mindig fontosabb a másik, mint én neki, ez eddig minden egyes kibaszott emberi kapcsolatomban így volt (a végükön kiderült), szóval nem olyan nagy csoda, hogy kb. a nullára redukáltam a számukat.
És most iszoK egy teát.