La Mante

Képtalálat a következőre: „mantis”Nagyon nyögvenyelősen indult az ismeretségünk, aminek csak részben volt oka a francia szöveg+angol felirat figyelemigényes konstrukció és a sorozat lassú tempója, a legjobban az zavart, hogy a főpasi (Damian alias Fred Testot) olyan zavarbaejtően hasonlít az egyik (nem túlságosan szívem csücske) kollégámra, hogy komoly kihívást jelentett észben tartani, hogy eznemagergő-eznemagergő-bakkerteljesenúgynézkideeznemagergő.
Szerencsére végül nem kaszáltam a La Mante-ot, mert az összes hibájával, logikátlan húzásával és elvarratlan szálával együtt egy nagyon is velős kis sorozat, ami sokkal több annál, mint aminek első pillantásra látszik.
Nem egyszerűen egy hatezredik nyomozós-sorozatgyilkosos széria, hanem ütős rávillantás a férfi-nő relációra is, elsősorban abból a szempontból, hogy utóbbiakkal szemben mennyire nem fair az előbbiek által irányított társadalom.
Nevezetesen, hogy felváltva bánnak úgy velük mint egy darab hússal és egy darab szarral, aztán ha erre nem behódolással reagálnak, hanem visszafizetik a kölcsönt, akkor ráadásul meg is bélyegzik őket, hogy micsoda szörnyetegek, és büntetést kapnak a nagyon is adekvát reakciójukért.

Jeanne a sorozat elején valami női Hannibal Lecternek van eladva, aztán szépen lassan kiderül, hogy hát igen, brutálisan megölt 7-8 férfit, de ha közelebbről szemügyre vesszük az áldozatait, mind bőven rászolgált. Ugyanolyan fajta hulladékok voltak, mint az ő férje, aki verte, és az ő apja, aki kislány korától erőszakolgatta, nem mellesleg az anyját is eltette láb alól, mikor az  rájött, miféle aberráltat sikerült kifognia.

De ha nagyító alá tesszük a többi női karaktert, hasonló mintázatot találhatunk.
Jeanne lelkes rajongója, Virginie, azért válik hűséges másológyilkossá, mert egy bántalmazó apa által lerakott alapok után egész életében azzal kell szembesülnie, hogy a férfiak megvetik, mert testileg nem tökéletes(en) nő. Akció-reakció, konklúzió: fúj, micsoda szörnyeteg!

A nyomozónő, akit a remélt és kiérdemelt előléptetés kapcsán azzal üt ki a nyeregből egy férfi, hogy ő történetesen valakinek a valakije, erre ő ellenszegül az új góré parancsainak, van pofája jó szimattal gyanakodni, hogy Damien valamit eltitkol a csoport elől – sőt, még az is kiderül, hogy a magánélete sem fáklyásmenet, nevezetesen otthagyta a férje magára a gyerekkel: beugat a főhősnek, fúj-fúj, micsoda ellenszenves, hisztérikus picsa!

Bezzeg a kétbites, csinoska, szubmisszív Lucie, akinek a képességei kimerülnek abban, hogy termékeny és köcsögöket gyárt, nos, ő lesz a hercegnő, akit meg kell menteni, akiért aggódni kell, különösen mikor kiderül, hogy hamarosan kétszeres ANYA lesz (ami nyilvánvalóan az egyetlen funkció és szerep, mely kapcsán egy nőnemű ember értékesnek minősülhet a társadalom szemében). Pedig olyan hülye szegénykém, hogy öt évig nem veszi észre, hogy a legjobb barátnője nem nő, és kissé szociopata, dehát ez kit érdekel. Gondolkodás nélkül feláldozzák érte az összességében sokkal hasznosabb és értékesebb Jeanne-t (az más kérdés, hogy ezzel ő tökéletesen jól jár majd, most nem ez a lényeg). És maga Jeanne is csak anyai minőségében tud csak megváltást (és nézői szimpátiát) nyerni a történet végén.
Tanulság: a férfiak csak akkor hajlandóak áldozatot hozni érted, ha hagyod magad felcsinálni. Hiszen mi másra is lennél jó, ha nőnek születtél…?
Vagy sáskának?

Advertisements

Csak egy

Broken by Dave Koba - I think I really like this, but I'm not sure yet!Rájöttem, amit már régen sejtettem, hogy nekem szükségem van (lenne) egy emberre, és csakis egy emberre. De olyasvalakire, akinek szintén csak egyvalakire van szüksége, és az történetesen én vagyok. A szociális izolációm valódi gyökere nem az, hogy utálom az embereket, hiszen vannak kivételek, hanem hogy minden kapcsolatom oda fut ki, hogy én első helyre teszem az életemben az illetőt, ő viszont nem engem helyez oda, és ezt nem tudom, és nem is akarom elviselni, Ha nem jelentek annyit valakinek, mint ő nekem, akkor inkább kukázom az egész kapcsolatot. Nincs igényem haverokra, és ismerősöknek csúfolt szívességbarter forrásokra, nekem csak egyetlen társ kellene, de ez úgy tűnik, álom marad, mert nyilvánvalóan nem létezik olyan emberi lény, akivel kölcsönösen egymást, és csakis egymást választhatnánk.
Ami bizarr, hogy itt nem csak párkapcsolatra gondolok, sőt, elsősorban nem is arra. A hormonok összekuszálják a dolgokat. Egy barát is megtenné, vagy egy magányos testvér.

Az egész gondolatsor onnan bukott elő, hogy F. írt egy e-mailt, több, mint egy hete, én meg nem olvastam el, mivel úgy kezdődött, hogy: “bocs, hogy ilyen sokáig nem írtam…” Én meg ettől már agyrohadást kapok, mert az össze barátságom ezzel a molinóval betekerve masírozott a szemétdomb felé, és semmi kedvem egy újabb vergődéshez. Szóval berágtam, és leszartam. Erre F. elkezdett üzengetni a közös ismerőseinken keresztül, hogy szóljanak már nekem, hogy olvassak e-mailt… :|
Azt azért tegyük hozzá, hogy ezt a szívmelegentő bevezető mondattal kezdődő irományt vagy hat-nyolc hetes vajúdást követően szülte meg az én levelemre válaszul, illetve hogy a jövő héten lesz a szülinapja, és gondoltam, majd akkor úgyis küldök valamit neki, és válaszolok egy füst alatt.
Persze nekem megértőnek kell lennem, hiszen ő egy elfoglalt családanya, csak pár hónapos a kisebbik gyereke, és ráadásul tanul is mellette, meg most költöztetik új házba az idilli kis életüket, én meg ugye ráérek, nekem se idilli nincs, se másmilyen.
Nem mondanám, hogy irigykedem, se férjre nem vágyom, se gyerekre (na jó, a házat elfogadnám), de végtelenül fáraszt már, hogy tapsikoljak a tökéletes életéhez. És most igazságtalan vagyok, mert F. amúgy egy baromira kedves nő, és azon kevesek egyike, akiket igazán és valóban képes voltam megszeretni (nem túl népes klub), ráadásul azt hiszem, ő is kedvelt engem (még kevésbé népes klub), és tényleg sose viselkedett lenézően velem, vagy ilyesmi, de ez a szituáció végtelenül kényelmetlen nekem, mert feszültté és szomorúvá tesz. Igen, simán tudok úgy örülni a boldogságának, hogy közben szenvedek, mert aláhúzza az én nyomoromat.
Szóval még mindig ott figyel a forró krumpli e-mail a fiókomban, és már be se merek lépni napok óta, hogy ne is lássam, egyszerűen nem akarom elolvasni.
Inkább szívódjunk fel egymás életéből végleg, úgyis csak idő kérdése.
A sebtapaszletépés híve vagyok.

A nagy testvér átka

Képtalálat a következőre: „galaxy big brother”Úgy tűnik, megint utolért valami Murphy-féle átok.
Tönkrement az zár az ajtómon, plusz olyan ügyesen ejtettem le a betonra a telefonomat, hogy a komplett kijelző feladta a harcot. Be lehet ugyan kapcsolni, de vakon nem vállalkozom a SIM beírására, így búcsúzhatok az összes adatomtól, ami rajta volt, plusz dobhatok ki 70 rongyot új telóra, plusz mehetek be a rohadvány Telenorhoz, mert mini SIM-em van (ősrégi, még Pannon GSM-es), ezekben a modern szarokban meg már csak hipernanoattofaszom foglalat van, és nem biztos, hogy van kedvem a házibarkácshoz, szóval ki kell cseréltetni a kártyát. Imádok erre elbaszni egy délutánt és kitudjahányezer forintot, csak mert ők annak idején nem tudták elképzelni, hogy egyszer majd fejlődni fog a technológia.
Addig is előkotortam a régi, nem okos Samsungomat, a kijelzője meg a menügombja már kezdi feladni, de az akksiját 2 és fél év alvás után simán fel tudtam ébreszteni, és a telefon egyébként működik (pedig párszor ez is le lett ejtve, de az összehajtogatós típus még nem volt ilyen hisztis picsa, csak megrepedt egy kicsit itt-ott).
Az új Galaxyban már az akksi se lesz cserélhető, gyűlölöm, ahogy a techcégek hülyére veszik a vásárlókat. Mindenféle kinemszarjale ‘extrákkal’ kábítanak (pl. 30 percig és másfél méter mélységig  vízálló a telefon – próbálok elképzelni olyan élethelyzetet, mikor ez jól jön, de csak a vécébe ejtés jut eszembe; bár még mindig az ujjlenyomat-olvasó a kedvencem, miért ne rögtön retinaszkenner vagy DNS-mintavétel?), közben meg egyre szarabb minőségűek a készülékek, hogy ne csak a divatmajmok cseréljék őket kétévente.
Ráadásul bármilyen applikációt gyakorlatilag csak akkor használhatsz, ha adatvédelmileg hozzájárulsz, hogy a seggedbe is benézzenek. Az is édes, ahogy az ‘ingyenes’ cloud tárhelyet meg a szinkronizálást valami kurva nagy kegyként vezetik fel, remélem, le lehet tiltani majd őket a picsába. (Előre idegbajos vagyok a gondolattól. Az Asus hibriden konkrétan két napig szórakoztam vele, míg leirtottam a leirtható kémprog  alkalmazásokat, és úgy-ahogy kiiktattam a maradékot, pedig a Windows sokkal áttekinthetőbb, mint az Android.)

Méhirigység, semmi más

emo_kiss-2060Itt van a bullshit, itt van újra…
Nőnap.
Mikor az emberiségnek az a része, aki az év többi 364 napján magától értetődően nézi le és kezeli tárgyként a másik részét szerez egy szál halott növényi részt vagy akciós csokit, és a saját nagylelkűségétől meghatódva átadja azt mindazoknak, akiknek egész életében a méltóságán tapos. Természetesen elvárja a párás szemű hálálkodást, hiszen mennyire jó fej már ő, ajándékot ad, amit sose viszonoznak neki, hiszen férfinapot nem ünneplünk, ugye. Mert hétköznapokat nem ünneplünk.
Közben…
-a nők a “fejlett Nyugaton” is rendszerint alacsonyabb bért kapnak ugyanazért a munkáért, miközben a házimunka 80%-át magától értetődően rájuk hárítják,
-a nőktől várják el, hogy évekre margóra tegyék az életüket a gyerekvállalás kedvéért (és persze apától később se várja el senki, hogy pl. tudja Jázminka gyerekorvosának, osztályfőnökének vagy legjobb barátnőjének a nevét),
-Szaúd-Arábiában is nagyobb a nőnemű politikusok aránya, nálunk viszont az ország szájbabaszott miniszterelnökének ráfér a pofájára tévékamerák előtt, hogy: “nőügyekkel nem foglalkozom”,
-a “legliberálisabb” magyar híroldal kommentszekciójában is olyan színvonalas megjegyzések telnek a kedves férfiközönségtől, ha egy nő nyilvánul meg bármilyen közéleti vagy tudományos témában, hogy: “sunáznám” – “na, ez is egy baszatlan picsa”.
-a szexuális zaklatás immanens része az úgynevezett kultúránknak, és simán virtuális lincselést kap az a nő, aki ki mer akadni rajta, hogy pl. random hímek az arcába lengetik a pöcsüket, hiszen vegye megtiszteltetésnek az utolsó hányadék pasas közeledését is
-a nő értékmérője kb. kizárólag az, mennyire vonzó a hímek számára, de amelyikük a fizikai bájait az érvényesüléshez használni meri, egyből “büdös kurva” lesz
-férfiak döntenek róla, mi történhet vagy nem történhet egy állapotos nő testével és életével (tök jogos, hiszen két perc maszatolás erejéig ők is kivették a részüket szaporodás terheiből)
-a családon belüli erőszak áldozatai 95%-ban nők és gyerekek, miközben az elkövető hím, és HETENTE(!) ebbe hal bele egy nő, mégis két percen belül ott köt ki a témáról szóló diskurzus, hogy “nade, a nők meg lelkileg terrorizálnak, és az még rosszabb is, brühühü”
-…
-…
…és ha egy nő bármilyen sérelmét említeni meri, zsigerből jön rá a reakció, hogy:

-túlreagálja, hülye hisztérika
-hazudik a kurvája
-magának köszönheti, mért öltözött úgy, minek ment oda, miért nem küzdött jobban, miért választott bunkó társat (mintha olyan sokszínű lenne a paletta), miért nem védekezett, miért szült, miért nem szült, és úgy általában miért volt olyan hülye, hogy vaginával a lába között jött a világra
-ez csak egy leszbikus femináci, ki akarja irtani a férfiakat az egész bolygóról, nem kell foglalkozni vele, mit pofázik.

Szóval az év 364 napján megvetnek, ha csúnya vagyok, lenéznek, ha szép, ostobának tartanak, ha hallgatok, de ha véleményt merészelek nyilvánítani, rögtön a nemi életemről fantáziálva próbálnak megalázni és hitelteleníteni; bunkó, hímsoviniszta viccekkel sebeznek meg, és ha nem kacagok rajta, még ők vannak megsértődve; elvárják, hogy körülrajongjam őket, mint valami istent, cserébe ők sokszor emberszámba se vesznek; ha karriert építek, szégyelljem magam, önző szingli/szar anya vagyok és szar társ, mert milyennőazilyen, ha otthon maradok háztartásbeliként, szégyelljem magam, mert kitartott ribanc vagyok, aki csak odahaza mereszti a picsáját, milyennőazilyen.

De a mai nap! A mai nap más! :D
Kapok virágot!

Dugjátok a seggetekbe a szottyadt kórótokat…

How Come, Chief Willoughby?

Képtalálat a következőre: „three billboards outside ebbing missouri”Onnan lehet tudni, hogy nagy szarban a filmbiznisz, hogy eseményszámba megy, ha találkozom egy alkotással, ami nem unalmas.
Ma is szerencséltettem magam ebben az élményben az illegális Oscar-mustrám keretén belül. A Három óriásplakát Ebbing határában egy érdekes film. Nem zseniális, nem fantaszikus, nem törtek rám sorsfordító revelációk a nézése közben, de majd’ két órán át folyamatosan lekötött egy olyan sztori, ami tuladonképpen pont ott fejeződött be, ahol elkezdődött. Közben mégis rengeteg dolog történt.

A néző óvatlanul leül, majd abban a pillanatban kíméletlenül becsatolják a foteljébe, és bármennyire is óbégat, keresztülcibálják egy közepesen durva hullámvasút minden aljas érzelmi csavarán.
Volt a filmben egy minimális Fargo-féle fekete humor, de szerencsére ízléses tálalásban; szellemes, szórakoztató dialógusok, és heves érzelmeket provokáló karakterek rajzolták meg azt a szép ívű dramaturgiát, amit olyan gyakran és olyan fájón hiányolok mostanában a filmek kb. 87 és fél százalékából.

Aki krimire számít, csalódni fog: ez egy vitriolos emberi dráma, kemény helyen játszódik és kemény figurákat mozgat. A gyász, a harag, az igazság és a bosszú járja a maga sötét, baljós táncát, és bár a zárójelenet vészesen közel kerül a Gandhi-féle “a szemet szemért elv csak oda vezet, hogy az egész világ megvakul” bullshithez, azért nem sikerül teljesen beteríteni Filmakadémiai nyállal a filmet.

Persze itt is megvannak a szokásos PC panelek: a feketék mind szimpatikusak, a szaralakok mind fehérek, a fehér férfiak vagy pszichopaták vagy inkompetensek, bár a karakterárnyalás összességében is gyenge pontja a filmnek.
Sok mellékszereplő szinte parodisztikusan egydimenziós (pl. az exférj embertelenül sötét, tinédzser barátnője, vagy a plakátügynökséges gyerek, aki alighanem valami földre szállt angyalka lehet), a fontosabb karakterek meg irreálisan gyors személyiségváltozásokon mennek keresztül. Egy végtelenül fegyelmezett, decens nő hirtelen ötlettől vezérelve szétmolotovozza a rendőrséget, az ügyeletes szociopata seggfej meg elolvas hat sort egy papíron, és azon nyomban megtér szuperhősnek, nos, menjetek a francba, mert ilyen nincs. Ezeket a zökkenőket viszont ügyesen tompította az egész film hangneme, az a bizonyos leheletnyi groteszk, amit az író megengedett magának. Itt bármi megtörténhet, még az is, hogy a rendőrfőnök a saját szétlőtt fejére tűzött cetlin üzen a feleségének, szóval különösebben ne lepődjünk meg semmin…
A színészek szinte lubickoltak a szerepeikben, Frances McDormand is klassz volt, de Sam Rockwell (mint seggfej Dixon járőr), és Caleb Landry Jones (mint Red Welby plakátügynök) kicsit ellopta a showt.
Hosszú idő után végre egy Oscar-aspiráns mozi, ami tetszik.
Szerintem újra fogom nézni.

Rosszabb a halálnál?

Végre átvergődtem magam a Black Mirror negyedik évadán. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb sorozat, amit valaha kóstoltam, egy hónapig elvoltam a hat résszel. Valahogy túl sűrű a darához, és a korábbi évadokból kiindulva időt akartam hagyni az ülepedésre (közben kiderült, hogy ezúttal felesleges volt ez az óvatosság).
Másrészt az első epizód, amit minden kritika mennybe menesztett (USS Callister) eléggé elvette a kedvem az elején. Egész életemben kínosan émelyítőnek találtam a Star Treket, erre megdobtak egy Meth Damonnal (ahah) súlyosbított paródia verzióval, annyira rosszul voltam a látványtól, hogy a sztorira is alig tudtam odafigyelni. Nem tetszett az sem, hogy több helyen megúszásra játszottak (pl. a digitális másolatoknak nem volt nemi szervük – ez elég hiteltelen egy permanens nőhiányban leledző nerd álomvilágában).
Aztán gyorsan kiderült, hogy az összes epizód egyetlen technológiai rémálomra lesz felfűzve, ez pedig az emberi elme digitalizálása, a mások agyában turkálás.

Ebből egyedül a Metalhead lógott ki valamelyest, ami szintén nem tetszett (újabban nagyon érzékeny vagyok a cinematográfiára pro és kontra is). Egy leszakadó műszerfal össze tudja zúzni a robotkutya lábát, tehát nagyon is sebezhető a dög, de egyik zseniális hősnek se jut eszébe, hogy a batár kocsijával elüsse a picsába, vagy szétverjék valami husánggal álmában, inkább menekülnek előle..? Wtf. A feszültséget viszont nagyon ügyesen fenntartották, azt el kell ismerni.

Az Arkangel és a Crocodile ugyanaz a történet pepitában: a szeretetteli aggódás és az ellenséges kútászkodás is tragédiába torkollhat, ha nem tartjuk tiszteletben azt a varázslatos, és egyre inkább felértékelődő valamit, amit privát szférának hívunk. Nagyon együtt tudtam érezni az anyja által megnyomorított kiscsajjal (ezt megbeszélném a terapeutámmal, de nincs, mert anyám szerint felesleges, haha).

És végül jöjjön a két kedvencem az évadból. A Hang the DJ a San Junipero (3. évad) kistestvére. Egy szívmelengető történet a sok rettenet közepette, de nem ettől kiemelkedő, hanem mert kíméletlenül fekete tükröt tart a jelenkori párválasztási krízisnek. Algoritmusokra hallgatunk a szívünk helyett, benne maradunk szar kapcsolatokban, boldogtalanul, mert “a rendszer” szerint így helyes. Betartjuk a szabályokat, mert mindenki más is úgy tesz, és elhitetjük magunkkal, hogy nincs más választásunk, mert nem akarjuk felvállalni a felelősséget a saját döntéseinkért. Idegenekkel kefélünk az első randin, ha jól esik, ha nem, mert ez tűnik célszerűnek, és általában: az összes energiánk arra megy el, hogy agyonnyomjuk az ösztöneinket és a túlüvöltsük azt a kis hangot a lelkünk mélyéről. Ütős epizód volt, igazi Black Mirroros önreflexiós gyomrossal.

Ahogy az utolsó rész, a Black Museum is, amiben igazából három történetet kaptunk: a kimaxolt testi empátiába beleőrülő, fájdalomfüggővé váló orvosét, a pasija fejébe, majd egy plüssmajomba száműzött digitalizált anyukáét, és a szadisták zsákmányává váló kísértetrabét, aki lehet, hogy gyilkos volt, de talán még az sem. Ezek a legdurvább sztorik az évadban, és bár általában nem vagyok oda az antalógiákért egy antalógiában, de itt valahogy működött. Ez az a rész, amitől tényleg rémálmaim lehetnek majd, főleg a második történet rázott meg – milyen lehet évtizedekig egy vitrinben ücsörögni? A tanulsága mind a háromnak ugyanaz, és mintegy a San Junipero sötét oldalát villantja fel: van rosszabb dolog a halálnál, és nem biztos, hogy olyan elszántan kapaszkodnunk kéne az elképzelésbe, hogy megszabaduljunk tőle.

Ne olvasd el!

.Mesélhetnék a mai napról, meg hogy milyen érzés egy dodonai szövettani eredményt kapni, de nem fogok, mert rohadtul unom már a témát. Ez a blog másról szól.
Furcsa skandináv krimit olvasok: A Prédikátort Camilla Läckbergtől. Eléggé jól működik a recept, ami már a Jéghercegnőben is bevált, olvastatja magát a regény, de valahogy sokkal kevésbé tetszik. Az ok pedig rám nézve kicsit gáz, azt hiszem: idegesít, hogy sok benne a boldog ember. Szerelmesek gazdagok, szép helyen élnek. Mostanában kifogyott belőlem minden toleranciatartalék  a szerencsés emberek irányába. Sajnos én az a fajta beteg vagyok, aki iriggyé és zárkózottá válik a helyzete miatt, nem bölccsé és nagylelkűvé. Ez nem csak a könyv kapcsán látszik, hanem a valóságban is. Szándékosan ignorálom F-et és J-t, azt a maradék két embert, akit talán meghívnék (haha) a temetésemre, és erre igen önző okom van: éppen mindketten nyakig merülnek a szép, kerek életükbe, ezért nem tudnak (bár talán nem is akarnak) együttérezni velem a nyomorúságomban. Az nem segít, hogy: “nyugi, minden rendben lesz”.
Nem csak azért, mert afféle eufemisztikus  “dugulj már el!” bullshit szövegnek hallom, hiszen honnan is tudhatná bárki jelenleg, megérem-e az év végét, hanem mert nekem arra lenne szükségem, hogy végre istenigazából kiborulhassak. Az összes szorongásommal, az összes dühömmel, az összes önutálatommal és irigységemmel együtt, de erre senki nem kíváncsi. Nem biztos, hogy haldoklom (legalábbis  a célegyenes nem az), de a haldoklók magánya máris utolért. Gyönyörű kilátások.
Persze részben meg tudom érteni őket. Bizarr dolog lenne velem arról értekezni, honnan szerezzek gyorsan és kíméletesen ölő mérget, hogy ne kelljen embertelen szenvedéseken átmennem, ha úgy alakul, vagy hogy mennyi pénzt tegyek félre már most a temetésemre, és milyen zene szóljon, vagy hogy honnan kerítsek orvost itt a világ végén, akinek van olyan magánrendelése, ami nekem kell, vagy éppen hogy hogy a francba pisiljek bele félálomban egy másfél centi átmérőjű üvegcsébe, mert a gyógyszertárban kifogytak az eme nemes célra tervezett alkalmatosságokból, és csak ilyennel tudtak szolgálni. Nem hibáztatok senkit érte, hogy mindez nem érdekli, vagy nem szeretné kitenni magát az élménynek, hogy erről nyüszögjek neki. Csak sajnos nekem viszont semmi más nem jár a fejemben pár hete, csak ilyenek, és kellene egy… hát igen. Valódi barát. Úgy fest, nincs már egy sem.
Hát, mégis arról meséltem, amiről nem akartam.

2017 – That’s all, folks

I love this street photography. Black and white street photography, abstract photography.Fogadalmakat nem teszek, évösszegzőhöz nincs kedvem, mert nem volt túl vidám.
A világ az őrület felé rohan, gyakorlatilag újra hidegháborúban élünk. Kisebb-nagyobb diktatúrák és egocentrikus wannabe diktátorok ütötték fel a fejüket az úgynevezett szabad világban is, az emberek többsége pedig tapsol hozzá…
Négymilliárd ember pillanatokra is alig húzza ki a fejét a közösségi média seggéből, a maradék hárommilliárd pedig az ő életüket irigyli.
Egyre inkább földönkívülinek érzem magam, de sajnos nem emlékszem, hová rejtettem a csészaljamat, és úgy tűnik, nincs menekvés.

Személyes és globális szinten is a magány leckéjét tanultam idén. Nem volt vidám, de azt hiszem, egy erős négyes átlaggal zárom a szemesztert. Nem törtem meg, nem őrültem bele, érdekes módon még a depresszió is sokkal erőtelenebbül mardosott, mint mikor még küzdöttem ellene. Elégedett vagyok a teljesítményemmel. Mindazonáltal ez nem vizsgajegy, mert sajnos tartok tőle, hogy lehet még hátra pár félév a tantárgyból.
Ha megérem. A legkegyetlenebb fejezet pedig a halállal való szembesülés volt. Olyan régóta kerülgetjük egymást, innen is, onnan is belekóstoltam már: láttam, kívántam, kicseleztem, megidéztem, de az, hogy kéretlenül betolakodjon a testembe és a lelkembe is, sokkoló élmény. Majd meglátjuk, merre vezet ez az út, pontosabban hogy milyen hosszú is lesz.

A belső utazásomat tekintve azt hiszem, kevéssé látványosan, de összességében egészen szép távot tettem meg. Örülhetnék is ennek, de nem igazán megy, mert sajnos hallok egy kis kétségbeesett hangot a lelkem mélyéről, ami arra figyelmeztet, hogy azzal, hogy “jobb” emberré válok, elveszítem az egyéniségemet. Hogy nem azért érzem harmonikusabbnak az életem, mert szellemileg beértem, hanem mert beletörtem, és ugyanolyan zsibbadt konformista lettem, mint a rengeteg unalmas zombi körülöttem. Nem mindig jó hír, ha elmúlik fájdalom, hiába érezzük üdvös változásnak.
Gyűlölöm az öregedést.
Ezért aztán mindig is indokolatlannak tartottam a Szilvesztert övező vidámkodást is, de aki másként van ezzel, annak önfeledt önfeledést kívánok, és mindenkinek boldogabb 2018-at.
Legyetek rosszak!

 

 

Egyéni szoc. problem

Számomra van a takonykórszezonnak egy bónusz gyönyöre is a nyilvánvalóakon kívül: nonstop idegbeteg vagyok a sok köhögő embertől. Elképesztően irritál a köhögés, mert ugrásra kész állapotba pattan tőle az idegrendszerem. Nyilván ennek köze van a zajérzékenységemnek kívül a fulladásfóbiámhoz, annak meg ahhoz, hogy gyerekként drága szüleim felváltva szórakoztattak “jaj, nem kapok levegőt” rosszullétekkel (gyakran az éjszaka közepén, úgy még viccesebb). Szervi baja egyiknek sem volt, de a hisztéria nagy úr, és miért ne hívjunk mentőt, azért vannak.
Folyománya: csak annyira traumatizálódtam, hogy ha a hatodik szomszéd elköhinti magát hajnal fél négykor, én csengőfrászban pattanok fel a párnámról, és negyed óráig semmit nem hallok a saját szívverésemen kívül. Aztán pislogok reggelig, mint egy bánatos bagoly, mert heveny pánikrohamot követően nehézkes a visszaalvás.
El lehet képzelni az idegállapotomat, mikor körülöttem mindenki hetekig tolja 140 decibellel a fél percenkénti ehhe-öhhhö-kröhhö-krah-krahKRAHHHHHH-HÖÖÖÖÖRRRR-KHM!!!-öket, és nincs menekvés se melóban, se itthon. Az különösen kellemes, hogy anyám hajnal fél hatkor inditja a show-t (fél hétig alhatnék).
Az élet szép.

Mangó kesudióval

Senza titolo by ·Yanire·Rémlik, hogy a lecsavarható tetejű bor jellemzően nem képvisel magas színvonalat. Gyanús, hogy egy elég gagyi egri bika vérét iszogatom, de nem baj. Hukk. Hatni hat, az íze, hát az meg olyan, mint minden száraz vörösboré: ha elég hideg, és elég gyorsan iszom anélkül, hogy az orromon vennék levegőt, akkor nem kell közben hánynom tőle.
Kerülget a depresszió, nem a szenvedős, halálvágyas típus, hanem a zsibbadt nihil féle… még a mentális betegségem is megöregedett, baszki.
Unom az orvoshoz járkálást, unom, hogy üresen peregnek ki a napok az ujjaim közül, és unom, hogy mindent unok. Magányos vagyok, de a frász kitör az emberektől, kedvem támadt egy Walter Scott regényhez, de rémesen fárasztónak találom, az ismert filmeket unom, az újak eleve nem is érdekelnek, egész délután zenei kincsvadászaton voltam, de csak hamis gyöngyökre leltem, és kéne készítenem egy agyag kiskutyát karácsonyi ajándék céljából, de fogalmam sincs, hogy fogjak hozzá, persze minek találok ki olyasmit, amit nem is tudok megcsinálni, hát mit tudom én, egész életemben ezt művelem, biztos valami átok.
Ráadásul ez előbb olvastam, hogy Fábián Juli is meghalt, tiszta gyilkos ez az év, Chester, Macolm, most meg ő, nem mintha akkora rajongó lettem volna, de 37 évesen ne haljon már meg senki betegségben, a rohadt életbe, tényleg.

Úgy ennék most egy sós perecet, dehát nincs.

 

Mutasd azt a képet!

Képtalálat a következőre: „funny christmas”Szerencsétlen karácsony még a fasorban nincs (érted, fasor, érted), de már megkezdődött az ünnepi vernyogás. Két fő típus létezik: a fanatikus karácsonybuzik, akik már októberben a dekorációtervek felett onanizának, és az elkötelezett siránkozók, akik már november elsejétől azon nyafognak, hogy fúj, fadíszítés, fúj, hatfogásos vacsora, fúj, család, miséreismennikéne-mertmitmondanakhanem, készanyagicsőd, márelőrefélek, miatökömet-vegyek-a-rokonoknak-akikel megbeszéltük-hogy-nem-veszünk-semmit-de-mivel-köcsögök-ők-úgyis-vesznek-ezért-aztán-nekem-is-kell-mégis…

Én leginkább a “ha már a kereszténység a Coca Colával karöltve kiölt belőle minden valódi tartalmat, akkor inkább felejtsük el a gecibe” pogány alapú álláspontot képviselem. (Afféle bulizós, fiatalos, angolszász karácsonyozásban mondjuk benne lennék, de sajnos ebben a mocsárban, ahol létezem, ehhez nincs partner.) A napokban viszont felfedeztem, hogy anyám továbbfejlesztette a második főtípust: rajtakaptam, hogy reflexből ugyanúgy nyomja a hisztit, mint a többi ötvenes kisvárosi nő, pedig igazából régóta megúszásra játszik:

-karácsonyfánk évek óta nincs, ergo se megvenni, se díszíteni nem kell, a tűlevelek miatt porszívózgatni meg még annyira sem, sőt, a szaloncukorkötözés ősi szertartása is simán kimarad;

-a karácsonyi menü nálunk ugyanolyan rántott halfilé a fagyaszatóból, mint bármelyik random szombaton év közben, ha van halászlé, azt nem ő főzi, bejglit meg családi vétó hatására szintén évek óta nem süt (“a gyerekek még húsvétkor is azzal kardoznak” effektus)

-a családunk fele már kihalt, a másik fele meg egymillió kilométerre él, szóval az ünnepi turné az egy szál nagymamámra korlátozódik (a maradék pereputty is ott gyűlik össze, hogy egy füst alatt túlessünk a közös traumán), ezt a megterhelő, negyed órás buszozást meg minden második hétvégén elkövetjük amúgy is

-templomba csak keresztelő és temetés kapcsán teszi be a lábát, ahogy én is, tehát a mise semmi se

-mióta 12 éve egyszer lejárt szavatosságú bonbont kapott a húgától, permanensen meg van sértődve a világra, szóval az ajándékbeszerzés során leginkább a leértékelt illatszercsomagok és az akciós Lidl-ös ruhafélék kínálatából merít, ami azért sem túl nagy fejtörést, sem durva financiális ráfordítást nem kíván (egyébként én is mindig mindenféle horrorisztikusan émelyítő dezodorokat kapok nagynénéméktől, idén meg kéne már kérdezni végre, büdös vagyok-e, vagy mi)

-az ünnepi dekoráció kb. kimerül abban, hogy a előkerül a naftalinból a zöld damasztabrosz (amit apám ugyan tényleg összebarmol fél napon belül, de ezt bármelyik másikkal ugyanúgy megteszi az év bármely szakában)

-vagyis a lényeg: kb. két adag pozsonyi kifli megsütése miatt megy hetekig a Nagy Adventi Kétségbeesés.

Hátlol.

Az a szél

Minimalism Photos Fotografia MinimalistaEgyre durvábban cibál elő az élet (a sors?) a rejtekhelyemről. Valójában nem is arról van szó, hogy elbújtam valahová, inkább egyszerűen láthatatlanná váltam az utóbbi években. Nemcsak az emberek számára – körülöttem történtek a dolgok, sosem velem. Egy ideje már voltak előérzeteim, hogy ez változni fog, és itt vagyunk: a kapcsolat újra létrejött, bár nem vágytam rá. Ami érdekes: úgy tűnik, a hibernációból valaki más ébredt fel, mint aki belemerült. Érdeklődve figyelem a saját reakcióimat a rendkívüli helyzetekre, amikből napról-napra kijut, mert fogalmam sincs, hogy fogok reagálni.
Az, hogy mit tettem vagy mondtam volna régebben, nem támpont, mert mintha valami alapvető (nem funkcionális, hanem egyenesen strukturális) változás történt volna a személyiségemben. Ez egy másik ember. És bár egyelőre jobb fejnek, sőt, szerethetőbbnek  tűnik, mint a korábbi énem, de nem érzem magam önazonosnak. Hülye érzés, pár napja egyenesen deperszonalizációs zavart diagnosztizáltam magamon.
Lehet, hogy egyszerűen csak éppen megőrülök. Vagy felnőttem – gyakran együtt jár a kettő. Esetleg haldoklom, és lassan kezdek megvilágosodni.
A megérzéseim felerősödtek, és fontos változásokról suttognak. Nem szeretem a változásokat, elviselhetetlen distressznek tesznek ki. Mindig rosszul alkalmazkodtam, mint minden kudarckerülő és élénk fantáziával megvert ember, mert millió forgatókönyvem van róla, hogyan mehetnek tönkre a dolgok, ami egyszerre bénító és szorongáskeltő érzés. Régóta sikerült elkerülnöm a változásokat, most viszont újra porondra akar dobni az élet. Én pedig rögtönözni fogok.
Kíváncsian várom, hogy mit.

 

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.

Tik-tak

Képtalálat a következőre: „time bomb”Nem az újdonság varázsa a lényeg, ezt mindenki félreérti, vagy félremagyarázza. Az újdonság inkább distressz, elbizonytalanít, éberségre, alkalmazkodásra, attitűdváltozásra kényszerít, valójában nagyon kevés ember élvezi.
Az a bizonyos frissítő lüktetés nem az újdonságból fakad, hanem az ismeretlenségből. Nem új házba költözöl, hiszen az minden esetleges öröme mellett rengeteg előre látható (és még több előre nem látható) gonddal is jár majd, hanem ott állsz a karácsonyfa alatt, és éppen leoldani készülsz a masnit egy rejtélyes, csillogó dobozról. Amiben akármi lehet. Nem tudod, hogy mi az, de tudod, hogy a tiéd lehet, ha akarod. Csak egy mozdulat.
Lehet, hogy csodát rejt az ajándék, lehet, hogy semmi érdekeset, vagy az is lehet, hogy tényleg valami újdonságot, de nem ez a lényeg. Hanem az a schrödingeri pillanat, mikor még bármi lehet. Ez az, ami a hosszú távú kapcsolatokból apránként kikopik, ez az, amit a legodaadóbb, legösszeillőbb, legszerelmesebb párok sem tudnak megadni egymásnak egy idő után.
És ez az, amire időről-időre mindannyian annyira vágyunk.
Ezért nem érezheted magad biztonságban a legboldogabb házasságban sem. Mert a társad szívében van egy titkos zug, ahová ironikus módon gyakorlatilag bárki belépőt szerezhet, csak te nem.
És évről-évre egyre nagyobbra nő…