Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.

Motiváció, eper és két rétegű csokitorta

Az egész hétvégémet filmnézéssel töltöttem, pontosabban többnyire Motive maratonnal, az első évadnak annyi. Nem rossz, de egy idő után elég repetitív, azért adok egy esélyt a második szezonnak, annál is inkább, mert nem nagyon van más a terítéken (bár egy csomó sori elejét letöltöttem, de nincs kedvem hozzájuk).
Majdnem sikerült elfeledkeznem F. születésnapjáról, ami már csak azért is szégyenletes lenne, mert ő nagyon helyes ajándékot vett nekem, szóval most rettegek, hogy találjak valamit  Lidlben(!) holnap, ami nem sztenderd bonbon kategória, ugyanis értelmes üzletbe nincs módom eljutni 26-ig. Végső esetben sütök neki valamit, ajh, ezekkel a maradék emberi kapcsolataimmal is csak a baj van, nem az én világom, és soha nem is lesz.
Apropó: csokitortára vágytam, és sikerült is sütni egy nagyon finomat, bár nagyon ütős a krémje, ezért  legközelebb muszáj lenne 3 rétegbe vágni a tésztát – eddig ezt még sose mertem megkísérelni, na, így néznek ki az én életem kihívásai.
Mivel itt a tavasz (hivatalosan is, mert sikerült eperízű epret vennem) megint erősebben érzem, hogy halott a lelkem, és bár szenvedést nem okoz, azért zavar. Nem is az örömtelenség, hanem az értelmetlenség – még mindig az agyam a  főnök, hehe.

Az én hunyorom teljesen bezöldült

Képtalálat a következőre: „hunyor”A hó egy nap alatt elpárolgott, lelapított virágokat és kettétört, virágzó fákat hagyott maga után.

Ma véletlenül tükörbe néztem, és feltűnt, hogy egész látványos a hunyorgó ráncom a az orrom felett, rémes dolog ez az öregedés. Vissza kell szoknom a napszemüvegre, pedig már egész jól elmúlt a fényérzékenységem (legalábbis hunyorgással kezelhető mértékűre mérséklődött, ezek szerint). Egyébként azt is megállapítottam, hogy minden macerája ellenére elég nyerő a fejemen a fekete színű haj, pont olyan veszélyesnek tűnök így, mint amilyen vagyok. Há. Há.
Szeretem, ha félnek tőem, ami érdekes, mert régebben zavart. Rééémes dolog ez az öregedés. :]

Hermi? Ó, ne…

Miféle feminista már, aki leszerződik a Szépség és a szörnyetegbe Bellnek..?
Az egyik  legkártékonyabb mese, amivel valaha mosták a lányok agyát, csak úgy tapicskol a nőgyűlölő attitűdben. Túl a nem túl sűrűn leplezett szimbolikáján (nemi erőszak) az is visszataszító benne, ahogy a szubmisszív (inkább Stockholm-szindrómás) viselkedést reklámozza – ami természetesen csak a nőnemű szereplővel szemben elvárás.  Ez a sztori rohadtul nem arról szól, hogy a csúnya fiúknak is van szive, hanem konkrétan a párkapcsolati erőszakról. Az átlag amerikaiaktól persze nincs mit várni, egy részük túl hülye hozzá, hogy átlásson a szitán, egy másik részük meg simán azonosul a 100 évvel ezelőtti családmodellel, de hogy Európában is újra terjedjen ez a szenny, az marhára nem hiányzik.
Vagy adtak volna Watson kisasszonyra csadort, akkor legalább lett volna némi hasznos társadalmi üzenete a filmnek, ha már megint nem futotta többre a kreativitásból egy nyolcadik bőr produkciónál.
Szégyen.

Februári szárnyak

Idén kb. először sikerült sort keríteni rá, hogy beszélgessek egy kicsit az Angyallal (ő egy létező ember, csak így hívom, ennyire még nem zakkantam meg), és valamiért jót tesz nekem. Pedig szinte semmi közös nincs bennünk, de pont ellentétes irányban kettyós, mint én, szóval valamennyire semlegesítjük egymás nyomorát, azt hiszem.
Nagyon bírom benne, hogy állandóan kísérletezik, keresi az élményeket és a kihívásokat, belőlem ez mostanra teljesen kihalt (mondjuk sose voltam túl bőségesen ellátva munícióval).
Plusz ő is régóta szingli, mint én, tehát egyrészt nem untat a kiccaládja fejleményeivel, másrészt nekem sem kell úgy tennem, hogy nem untat, harmadrészt meg meleg, ezért nem fenyeget az a veszély, mint S-sel meg J-vel, hogy a nagy, több éves idill után egyszer csak a derült égből rám okádja, hogy mekkora szar vagyok, amiért “csak” barátkozni szerettem volna vele.

Túl sok dologra akarom rátenni a mancsom…?

Bal kéz: körömolló egyik szára csontig a hüvelykujjba (éreztem, hogy koppan) – így akarjon az ember fóliát leszedni ceruzaelemről a vadonatúj digitális hőmérőjéhez. Nem kicsit fáj, most nézem, lesz-e a kék csík…

Jobb kéz: tiszta erőből, laza kézfejjel belebokszolni a szekrény sarkába, érkezés kisujjra (reccsenő hang), utána landolt a kézfejem többi része. Még jobban fáj, be is dagadt és nem nagyon tudom behajlítani, nem kizárt, hogy eltörtem.

Mind a kettő baleset volt, most el kell gondolkodnom, mit akart ezekkel üzenni az univerzum…

Wireless

ch4-001Már elég nehéz számontartani, hogy hány poszttal vagyok lemaradva, és mikoriakkal, mindenesetre tegnap sikerült wi-fit varázsolnom az új kütyüknek, és ezért halálosan büszke vagyok magamra. Elég szokatlan élmény.

Jót tesz, ha nagyon kell koncentrálnom valami konkrét rejtélyre, addig is pihenhet a lelkivilágom, ami folyamatosan önmarcangoló módban van. Ez a válság olyan, mint egy második kamaszkor, és mivel nekem hellyel-közzel az első is kimaradt, duplán megszenvedem. Sajnos nem látom a végét, és valóságos csoda kellene hozzá, hogy pozitív kimenetele legyen, de már az is valami, hogy legalább érteni vélem, mi történik velem.
Nagyon kéne most egy bölcs ember, akivel beszélhetnék erről a káoszról.
Szilárd jegy vagyok, nem szeretem a változásokat, egyáltalán nem tetszik, ahogy a személyiségem gyakorlatilag feloldódott, ráadásul olyan, mintha az egész löttyöt még direkt rázná is valaki. Lehet, hogy mégis teljesen meg fogok őrülni?
Sokan ilyenkor megházasodnak, gyereket szülnek vagy alkoholisták lesznek, mindenestere keresnek egy addikciót, ami a földön tartja őket, ami miatt muszáj felkelni reggel.
Másokat egyben tart a hitük, a hit, amit én mindig mélyen lenéztem, de úgy érzem, most jól jönne. Továbbra sem tartom megoldásnak, de pillanatnyilag a fájdalomcsillapítás is megtenné…Az egyetlen dolog, amit biztosan tudok magamról, hogy nem akarok beállni a Stockholm-szindrómás zombiseregbe, ezért adok magamnak (a sorsnak?) némi időt, és ha nem tűnik fel a horizonton egyéb lehetőség, azt hiszem, kiszállok a játékból.

 

Porból porrá

upupupNem tudom, mennyre természetes, vagy inkább mennyire egészséges ez a furcsa széthullottság-érzet. Hogy nem tudom, ki vagyok. Azt hittem, ha ugyan kicsit késve is, de ezen az identitásteremtő feladaton már túlvagyok. Kamaszként túlzottan lefoglalt, hogy egyáltalán életben maradjak, de utána volt pár egészen “normális” évem, mikor – úgy éreztem – sikerült behoznom a lemaradást. Van emlékem az élményről, hogy milyen, ha stabil énképe van az embernek, tehát minimum sikerült bemesélnem magamnak, hogy tudom, ki vagyok, de az elmúlt egy évben atomjaimra hullottam.
Nem depressziós értelemben, mikor az ember személyiségéből hirtelen elszublimál a kötőanyag, és minden ereje arra megy el, hogy egyben maradjon, hanem szó szerint mikroszkopikus porszemcsékké omlottam, már felismerhető roncsdarabokat sem nagyon találok magamban.

Lehet, hogy tényleg van valami ebben a 33 éves kori válságban, és egyszerűen csak az a baj, hogy elkeserítő eredménnyel zárult a “számvetésem”: a közelében sem vagyok annak, ami, aki lenni szerettem volna, és tudom, hogy már nem is leszek, mert úgy peregnek át a napok és a lehetőségek az életemen, ahogy a homokszemek csorognak át az ujjaim között. Veszély és esély… nálam egyik sincs, csak a rezignált felismerés, hogy képtelen vagyok önmagam lenni, mert nem tudom, hogy az kicsoda.
Abban biztos vagyok, hogy nagyon nagy vérveszteség a gyerekkori barátok elvesztése, nagyon kellene valaki, legalább egyvalaki, aki visszatükrözi az emlékeimet. Nincs. Pedig nem vagyok rossz barát, csak valamiért egy idő után mindenki talál jobbat… vagy társat, aztán gyereke lesz, és gyorsan azon kapjuk magunkat, hogy két külön dimenzióban élünk. Ez nagyon-nagyon szomorú.
És persze ott van azoknak az ifjúkori barátoknak a komikusan hosszú sora, akik állítólag “belém szerettek”, és ez lett a vesztünk. Ami végtelenül groteszk, mert kölcsönös szerelemben bezzeg soha életemben nem volt részem, azt hiszem. Az én életemben még ez is csak romboló erőként volt jelen…
Így hát magamra maradtam, és ha holnapra eltűnnék a bolygóról, anyámon kívül nagyjából senkinek nem hiányoznék. Bár lehet, hogy ő is inkább csak megkönnyebbülne. Nem lehet valami ragyogó érzés látni, hogy boldogtalan, zavarodott nyomorult az ember egyetlen gyereke.

Azért vannak? Hol vannak?

adultfriendsFáradt vagyok és szomorú.

Ma jelentkezett J., hogy élek-e még, vagy haragszom-e rá, vagy mi van. Október 7-én írt nekem utoljára, arra már nem reagáltam. Egyrészt, mert nem volt kedvem újabb kényszeredett levelet összerakni, másrészt mert kíváncsi voltam, mennyi idő után kezd el feltűnni neki, hogy nem válaszolok. Hét hét nem is olyan rossz, a csontvázam alapján még azonosítható lenne a hullám, ha ennyi idő múlva nézne rám valaki…
Többször elég egyértelműen megírtam neki, hoogy szükségem lenne némi realtime beszélgetésre, meg hogy mennyire megsoroztak a tragédiák, érdemi reakció nem érkezett, szóval részemről ennyi volt.

A másik ilyen semminekvaló álbarát az Angyal, aki órák hosszat tud mesélni a saját dolgairól, amik általában érdekesek, szóval ez nem is gond, de ha havonta egyszer eszébe jut megkérdezni, hogy hogy vagyok, én meg tolok rá egy cry for helpet (nem hazudok, ez van), annyit tud rá felelni, hogy: “sajnálom :(“. És ennyi! :D Köszibaszdmeg. Én meg mit össze breakelek állandóan, hogy visszarángassalak az elmebaj széléről, öntöm beléd a lelket, mikor mindenki csak legyint a lúzerkedésedre, vigasztallak, mikor megbántanak, ha kell, napokig… Tudod mit? Meguntam.
Tehettek egy szívességet mind a ketten.

Kibaszott skorpió

imfineHa hinnék a pszichoterápiában, és 100 km-nél közelebb is akadna efféle szolgáltatás, most biztos bejelentkeznék.
A legutóbbi öngyilkossági kísérletem óta nem voltam ennyire hihetetlenül mélyen, mint most.
Újabb haláleset a családban, komoly (és nem pozitív) változások munkaügyben, aminek kapcsán borítékolhatóan elveszítem az utolsó barátomat is, egészségügyi problémák, mindenféle hivatali ügyintézéshez kapcsolódó szarviharok, parttalan magány, rémálmok, kivágtak egy fát az ablakunk elől (azon teleltek a cinegék, fenyő volt, biztos véletlen egybeesés így karácsony előtt, hogy én mennyire átkozottul gyűlölöm ezt a lepra országot) és mindezek tetejébe a november van.
Konkrétan érzem, ahogy éppen megőrülök.
Nem ilyennek képzeltem.

“You’re one fucked-up adult”

Furcsa, hogy milyen szép szinkronicitásbn talált meg  Lugossy Gyula – A rejtőzködő c. regénye (vagyis én találtam rá a könyvtárban) és a Demolition.
Azért furcsa, mert az eddigi legkomolyabb egzisztenciális válságom kellős közepén jön szembe két történet, ami egészen konkrétan fókuszál rá, milyen, amikor egy átlagos, normális, jóravaló ember egy szép (tragikus?) napon beint az egész dögunalmas, értelmetlen mókuskeréknek, ami az élete, és beleveti magát az ismeretlen szakadékába.

Valóságos tanulságcunami, sok-sok bólogatás és néhány könnycsepp, és tudom, hogy ez nagyon közhelyes megállapítás, de annyira felkavaró, ellentmondásos érzés szembesülni vele, hogy másokat szinte szóról-szóra ugyanazok a kétségek gyötörnek, mint engem.
Felszabadító, mert ezek szerint nem vagyok teljesen bolond (vagy nem vagyok vele egyedül), és rettenetes, mert ők sem találtak kiutat, ami megerősíti a fojtogató gyanút, hogy ilyen valójában nem is létezik.
Szar ügy.

Hétköznapicsa (n+1).

-ha azt írjátok a tetves honlapotokon, hogy a szállítás 5-8 munkanap, akkor cseszettül ne 13 legyen, lehet, hogy még idén ősszel szeretném hordani az őszi cuccaimat, köszi

-a jeges borzongás a gerincem táján, mikor két nappal az epizód sugárzását követően csak egy fake Lucifer torrent tűnik fel a Kalózparton (amit már eltüntettek, de azóta néma csend) és kénytelen vagyok máshonnan leszedni a cumót, jah, a KAT szétgyilkolása óta ez nem vicces

-mikor a kedvenc termelői almalevemet váratlan húzással goldenből préselik, és ihatatlanul édes lesz, persze addig nem veszek másmilyet, amíg ez el nem fogy, de mivel ihatatlanul édes, nem fogy, ráadásul vákuumcsomagolt, tehát megromlani se tud, végem van

-nincs ám a google hangoutnak olyan szabálya, hogy csak én írhatok másokra, basszátok meg, ennél zöldebb már nem is lehetnék

-sikerül elaludnom fél 9 körül, mint egy csecsemőnek, és remekül szundizok hatig, mégis egész nap olyan vagyok, mint a mosott szar

-ráadásul múlt éjjel végre álmodtam valamit, erre mi volt az? Ragasztót ettem, aztán lelkesen kapargattam a cafatokat a nyelvemről (veszélyes, ha kiszárad az ember szája alvás közben)

-egyre több a fészpalmhülye a neten, a mai kedvencem (a béranyaságról): “szerintem aki nem tud szülni, inkább fogadjon örökbe, mert nem helyes, hogy más szülje meg a gyerekünket”

-nem jut eszembe a többi szarság, amiről írni akartam ebben a posztban, de ez nem biztos, hogy baj

 

 

 

 

Unatkozó szellem

vendingmachineVajon van annak a lelkiállapotnak valami DSM-kódja, mikor az alanyunk úgy érzi, hogy ő már valójában leélete az egész életét, minden megtörtént vele, aminek meg kellett történnie, tehát lelkileg tulajdonképpen halott, csak valami rendszerhiba folytán a teste itt maradt, és üres burokként színleli az életet?
Az érdekes, hogy most aztán végképp teljesen kézenfekvő ötlet lenne az öngyilkosság, de pont azért nincs rá semmi motivációm, mert úgy érzem, hogy már meghaltam, vagyis nem lenne semmi értelme. Mert meghalni valójában egyikünk sem akar, csak nem élni szeretnénk, mikor túlságosan fáj minden. De nekem pont az a problémám, hogy már nem érzek semmit. Nagyon ritkán megrohannak torokszorító emlékcunamik, de elég ostoba dolog volna csak azért itt vergődni még vagy 30 évet, hogy néha nosztálgiázgassak rajta, hogy egyszer volt nekem is életem.