Gimme that shot!

Az a jó természettudományban, hogy olyan egzakt!

Szakértők:

“Nem fertőz ez olyan könnyen, nem kell maszk, mi több, káros a maszk, kötelező a maszk, de mindegy milyen, majd vigyázunk egymásra, mégse mindegy milyen, legyen legalább FFP2, jó a vírusra a Remdesivir, mégse jó, mégis jó, Favipiravirt csak kórházban, labor mellett, mert durva mellékhatásai vannak, mégse kell labor, puszira felírja a háziorvos, sok sikert vele otthon, ne szedjetek olyan lázcsillapítót, amiben gyulladáscsökkentő is van, mert koronafertőzéssel veszélyes lehet, ja, mégse, szedjétek nyugodtan, időseknek és krónikus betegeknek nem adható kínai és Szputnyik, ja, bocs, egy hónap múlva már igen, sőt, aki terhes, vagy három hónapon belül gyermeket tervez, ne oltakozzon, ja, de, sőt vegyük előre a kismamákat, a Pfizert -70 fokon kell tárolni, hopszi, mikor kiderül, hogy ez mennyit bonyolít a logisztikán, rájönnek, hogy elég a -20 fok is, a két adag között 3-4 hét teljen el, az az ideális, mikor kiderül, hogy nincs elég vakcina, hirtelen jó lesz az három hónapnak is, sőt, még az se baj, ha nem ugyanolyat kapsz, már az első oltás is véd, mégse véd, mégis véd, csak a súlyos betegségtől véd, az AstraZeneca vérrögöt okoz, nem okoz, okoz, csak egy adott szállítmány okoz, nem, mert mindegyik, nem is okoz, azaz izé, okozhat, de csak fiatal nőknél, szedjetek mellé aszpirint, biztos, ami biztos, mégse szedjetek, mert ez a trombózis nem olyan trombózis, a kínai hatékony, nem hatékony, mert nincs antitest, de hatékony, mert van sejtes immunitás is, mégse hatékony, kell a harmadik adag is, de a Pfizerból is, de az nem azért, alig várjuk a Janssent, hopp, már le is állították a szállítmányokat, mert lehet, hogy vérrögöt okoz, nem okoz, de okoz…”

De azért a laikusok kurva anyját, ha szkeptikusak mernek lenni, mikor az egészségük és az életük forog kockán.

Herceg, hátha megjön a tél is!

Festett cél, puszta semmi

Nem tudok kavarogni s nagyra menni,
mint a vidám dúshomlokú fiúk:
érzem, hogy festett céljuk puszta semmi
s a nagy dicsőség álmai hiúk.

Érzem, hogy legjobb resten elpihenni
s nincsen tovább már törekedni út:
rosszkor születtünk s nincs mód újralenni,
nekünk csupán az élet csontja jut.

És mégis egyre futok, egyre vágyom
s valamit keresek még e világon,
mit nem fogok meglelni sohasem.

A régi vágyat, régi ifjuságot,
a régesrégen elhervadt virágot
s leszüretelt gyümölcsöt keresem.

/Babits Mihály/

A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve

Eddig mindig valahogy úgy értelmeztem ezt a közmondást(?), hogy:

a) az ember hiába akar jót, ha a tettei végül csak rontanak a helyzeten
b) ha valaki ártani akar, jóindulatba csomagolja a gonosz szándékát.

De mostanában szöget ütött a fejembe, hogy lehetséges egy harmadik jelentése is: nevezetesen, hogy az jut ártatlanul pokolra, aki jószándékkal közelít másokhoz, vagyis minden jótett elnyeri méltó büntetését.
Lásd pl. elhurcolam a cicát állatorvoshoz, hogy meggyógyítsák, egyelőre jól is van, újra tud enni, jobb a kedve, az aktivitása is a régi, viszont a régi bizalmas viszonyunk a múlté, ugyanis azóta tart tőlem. Ő ugyanis nem érti, hogy én csak neki akartam jót azzal, hogy ilyen rettenetes helyekre hurcoltam, és ilyen rémes élményeknek tettem ki, azt hiszi, valami utálatos szadista vagyok, aki ki tudja, mikor kattan be megint, és tuszkolja be őt a hordozóba szórakozásból.
Hát, ez van.

Csak egy szívmelengető iskolai emlék a sok közül…

Az elmúlt pár napban töbször eszembe jutott az egyik általános iskolai énektanárom. Egy fiatal csaj volt, nagyon magas, nagyon lángosképű, nagyon elállú fülű, de volt annyi esze, hogy ránövessze a sötétvörösre festett haját. De nem emiatt jutott eszembe, hanem azért, mert ő az egyik olyan úgynevezett pedagógus, akit még ma is addig tudnék ütni, amíg mozog.
Mindig az első padban ültem két barátnőmmel, ezért volt ráhallása a kommunikációnkra. Tizenhárom éves voltam, egészségesen fejlett depresszióval annak teljes virágjában. Egy nap, két öngyilkossági gondolat között, a barátnőm megkérdezte, a nagyszünetben átmegyek-e vele a húgához. Az alsó tagozatosok másik épületszárnyban voltak (a húga meg egy kis gyökér volt), ezért valami olyasmit válaszoltam, hogy az rettenetesen messze van, nekem ehhez most végképp nincs energiám. (Tényleg nem volt, a puszta létezés is fárasztónak tűnt.) Debella (szül.: Molnár Andrea) meghallotta, és dühösen(!) rám szólt, hogy mit nyavalygok állandóan, hát nekem sose tetszik semmi, és különben is, idézem: “Hogy lehet így élni..?”
Elég precízen visszhangozta a saját dilemmámat, mindazonáltal ha tanár létedre észreveszed egy diákon, hogy enervált, és állandóan rossz kedve van, és nem hogy eszedbe se jut esetleg megkérdezni, hogy mi nyomasztja, horribile dictu felajánlani a segítségedet, hanem beleugatva egy beszélgetésbe, amihez semmi közöd, egyenesen rátámadsz, akkor bizony neked a jó kurva anyádat, és remélem, a pokol tüzén fogsz elégni.

Word

Forgiveness is for the weak who can’t have their revenge.

A másik

Lilás-kékes-zöldes halak voltak. Először csak egy, akire szénsavas vizet öntöttem, de megmentettem, aztán több, és végül egy teknős. Poharakba tettem őket, amíg megfelelő edényt találok a számukra, de mire előálltam eggyel, annyira megnőttek, hogy már nem fértek bele, aztán újra, aztán újra aztán újra.
Megint volt a szokásos olvashatatlan órarend (péntek), egyetlen órára sem készültem, és fogalmam se volt róla, merre vannak a tankönyveim (vagy hogy hol a tanterem és ki a tanár). Abban a világban sose járok ki végleg egyetlen iskolát sem.
Viszont néha olyan, mintha lennének barátaim.

Stipi-stopi

Hygge, homeyness, lagom, sisu, wellness, mindfulness etc. mind elmehet a picsába, feltaláltam a saját életfilozófiámat, ami (dobpergés) a nesslessness nevet kapta. Az a lényege, hogy tojok az összes bulvárpszichológiai műtermékre, mert el tudom dönteni, hogy én mitől és hogyan érzem jól magam, se gurura, se hestegekre, se százezres tanfolyamlásokra, se 5700 Ft-os könyvekre nincs szükségem, hogy eldöntsék helyettem.
Köszönöm a figyelmet.

Grófok, méhek, özvegyi fátyol…

Érdekes, hogy tudattalan választás nyomán egymásutánban olvastam el Edelsheim Gyulai Ilona és Szendrey Júlia naplóját (visszaemlékezéseit), két olyan nőét, aki korai és brutális özvegységre kárhoztatott az élet (bár a későbbi sorsuk homlokegyenest ellenkezően alakult). Vajon mit akar ez jelenteni?
Cseppet sem kárörvendtem, és nem jelentett elégtételt, hogy na ugye, azok is lehetnek fenemód boldogtalanok, akik rátalálnak a nagy, kölcsönös szerelemre, s a többi. Más emberek boldogtalansága csak akkor esik jól, ha ártottak nekem (de akkor nagyon, ezt nem tagadom). Ha random embereknek jó vagy rossz sora van, az az enyémet se könnyebbé, se nehezebbé nem teszi, tehát különösebb érzelmi viszonyulásom nincs feléjük.
A méhek titkos élete és egy Himmler levelezésére felfűzött biográfia is elolvasásra ítéletett, az előbbi igen tetszetős volt (ahogy a film is), az utóbbi viszketősen repetitív és lapos, a neje és a lánya naplójával többre mentünk volna.

Napi tanulságsüti

Ha az embernek ingatag a valósággal való kapcsolata, nem biztos, hogy jó ötlet Platónt és Bertrand Russellt olvasgatni.

Hát ilyet én is leakaszthatnék bármikor, csak nekem ilyen sose kéne

Vicces, hogy mindig azok csajok nézik le lelkesen és hangosan a szingliket, akiknek a férje egy IQroggyant, lelakott tapló, aki két könyvet nem olvasott életében, egy rántottát nem tud összeütni, a hobbija a meccsnézés közbeni sörfelböfögés; továbbá bármilyen probléma megoldásának a gondolatától is pánikrohamot kap (különös tekintettel a hivatali ügyintézésre); az előző alomba pottyantott kölykeit le se szarja, és élete legfőbb célja egy 5-8 éves használt BMW beszerzése jutányos áron.

Augusztus 22.

Jeges tea, alvás, sajtos melegszendvics, hajfesték, macskakaja, ördöglevél portalanítás, félresikerült citromkrém, Somogyvári Gyula, Hankiss Elemér, Twins, forróság, virágozni készülő hagymás növényke és gömbkaktusz (másodszor!), zaklatott KitKat, hasfájás, enerváltság, depresszió, kvíz, Sol.

Az önismeret fontos

Újabb nyilvánvaló jele annak, hogy fantasztikus anya lennék: attól is az ájulás környékez, ha rosszul lesz a macska. (Nem az undor, hanem a kétségbeesés miatt.)
Az egyetlen esélyem egy gyerekorvos apa lenne, de ezzel az erővel unikornist is kívánhatnék. :|

Már egy útvesztőnek is örülnék

Hogy szerez az ember magának hitet?
Vagy hogy szerzi vissza?
Vajon ha régen volt neki, könnyebb újra rátalálni, vagy éppen ellenkezőleg?
Vajon együtt jár az a istenben (univerzumban) való hit, az emberekben való hit, és az önmagunkban való hit, vagy ezeket külön-külön is el lehet veszíteni (és vissza lehet szerezni, ha ugyan)?
A Gyáva Oroszlán, a Madárijesztő és a Bádogember bátorságért, észért és szívért indult Ózhoz, de akinek hitre van szüksége, sose kelne útra, mert értelemszerűen nem hinne abban, hogy sikerülhet. És igaza is lenne, mert Óz egy szélhámos, de akik hittek benne, kerülőúton ugyan, de mégis elérik a céljukat…
Hit mindenhez kell. Hit nélkül csak tompa zsibbadás van, nincs fájdalom, mert nincs többé csalódás és valódi kudarc, de nincs öröm és siker sem. Nem csak az élet “értelme” vagy “célja” hiányzik, amire vagy rálel valaki, vagy nem, hanem magának a létezésnek a keretei. Aki nem hisz, nem eltévedt a labirintusban, hanem egyáltalán labirintusa sincs.

Ha nincs hit semmiben és senkiben, csak a semmi van.

Egy álom vége

Aki él, most figyeljen jól!
Ilyen a demokrácia vége.

Adj jogokat feltételek nélkül. Szajkózd addig, hogy minden ember véleménye pontosan ugyanannyit ér, amíg el is hiszik. Ne követelj meg tőlük semmiféle alapműveltséget, kulturális sokszínűségre és toleranciára hivatkozva töröld el a civilizációs minimumot is. Tanítsd meg őket rá, hogyan kell senkivé, de számossá válni, verd bele az orrukat a jelentéktelenségükbe, aztán válogatás nélkül rajzold rá a célkeresztet mindenkire, aki valaki mert lenni. Uszíts! Szabadítsd el az állatot, akit felneveltél. Mutasd meg neki, hogy kell gyűlölettel harcolni a mellőzés ellen, rasszizmussal a kirekesztés ellen, cenzúrával a szabadságért, és szómágiával a valóság ellen. Avass hamis szentté egy bűnös mártírt, és küldd őket rombolni, hajszold őket keresztül a nyugati világon, miközben azt üvöltik, a pusztítás ellen küzdenek.

Aki szót merne emelni ellenük, bélyegezd meg, köpd le, vágd ki a nyelvét, lökd a lincselők elé. Az első néhány áldozat láttán a többi tudni fogja, mi a dolga, és engedelmesen nyalja majd a szörnyeteg talpát, amit teremtettél. Hiszen évtizedek óta idomítod már őket. Mosod az agyukat hamis bűntudattal, lóbálod a gázlángot a fejük körül, hogy elveszítsék a kapcsolatot a valósággal. Irtod az értékeiket, lekicsinyled az eredményeiket, miközben felmagasztalod a szemetet, és ha valaki csak elfintorítja az orrát  a bűztől, azonnal falhoz állítod. A valóságot észlelni súlyos hiba, tényeket kimondani halálos bűn. És mostanra beérett a rohadt gyümölcs.
Itt a szüret!
Élvezd hát a felheccelt csőcselék hatalomátvételét, tapsolj a hazug mocsokáradathoz, kacagj, miközben gyűlölettől őrjöngve átírja a történelmet! Táncolj csak vele a demokrácia sírján, korbácsoljátok csak együtt félholtra a mazochista zombihadat, de ha majd vége, jól vigyázz, hová lépsz a vértócsák és a kormos romok között!
Mert a hidat már felégettétek magatok mögött.

‘Trust in me!’

Őrület, hogy rajtam kívül senki nem látja, hogy semminek semmi értelme

Egy nap alatt elolvastam Al Ghaoui Hesna Félj bátran (sic!) c. könyvét, és bár érezni rajta a “ha celeb mondja, akkor jelentőségteljesebben hangzik”-féle túlhabosítást, nem volt felesleges olvasmány. Jobban örültem volna, ha többet mesél a haditudósító kalandjairól, mindig elképesztőnek tartottam, hogy egy szép, fiatal kiscsaj, aki bármivel, de tényleg bármivel foglalkozhatott volna a világon, úgy döntött, hogy újra és újra megmutatja a világnak a földi pokol bugyrait. Egy percig sem probléma őt hitelesnek elfogadni a témában. Ez nálam nagy szó, súlyos allergiás reakciókat tudok produkálni az evidenciákat és konyhapszichológiát makogó “életmódtanácsadó” könyvektől, ezért egy ideje kerülöm is őket. Ez azonban más volt.
Lényeg a lényeg: a tanulság az, hogy a félelem bilincseiből úgy lehet kiszabadulni, ha találunk magunkban egy vágyat, ami erősebb a félelemnél. És pontosan ez az én krónikus gyávaságom (nemlétezésem) magyarázata: nincsenek vágyaim. Sem aprók, sem nagyok, sem újak, sem régiek. A hétköznapi mottóm: Mindenki hagyjon békén, köszi. Már meghalni sem akarok különösebben, bár az néha azért eszembe jut., ha nagyon unatkozom. Ez így viszonylag szarul hangzik, de mivel már arra sem vágyom, hogy ne legyek gyáva (hogy létezzek), szerencsére nem kell gyötrődnöm miatta.
Az ünnepélyes mottóm: Ami nem örök, az nem igaz.

Csak én szeretném László asszonyt szájba rúgni..?

Van ez a reklám a tévében, hogy László asszony telefonál a saját cégéhez a nyomorult tikárnőjének(?), hogy szorri, hogy szó nélkül leléptem, és most tarthatod a frontot (plusz túlórában találhatsz ki decens hazugságokat az összes ügyfelünknek és partnerünknek, hogy miért nem vagyok elérhető ismeretlen ideig, de olyat ám, ami később nem derül ki, és nem okoz kárt a cégnek – a szerk.), de rámtört a vágy, hogy a Kanális-szigeteken, mezítláb a homokban, felvátva napfényben és a csillagok alatt együtt legyek közelebbről meg nem határozott egyéb emberekkel, mert ez a kedvenc játékom, és belátható, hogy ennek nem lehet ellenállni, szóval bocs, jövök neked eggyel, cső.
Baaaszdmeg.
Ki engedte ezt adásba? :D

Bogyók

Ha egyszer véletlenül elvetődnék pszichoterápiába, biztos felhoznám témaként a nyomasztóan markáns gyűjtögető hajlamomat.
Oké, ilyenje majdnem minden embernek van, de mikor már a fejemre borul a két méteres magazinkupac (beszereztem őket, hogy meglegyen minden szám, és majd egyszer el is olvasom őket), nyolcéves lemaradásban vagyok a betárazott filmjeimmel (persze, letöltöttem beszereztem őket, hogy majd egyszer mindet megnézhessem), annyi zeném van raktáron, hogy akkor se érnék a végére, ha hátralévő életemben folyamatosan ismétlés nélkül hallgatnám őket (ezt a gondolatot gyorsan el kell hessegetni, mert erőteljes rettegéssel tölt el), nos, akkor azért támad egy halvány gyanú, hogy ez kissé abnormális.
Nem hiszek a streamelésben, én birtokolni akarom a dolgokat. Megszerezni minél előbb, mert ki tudja, meddig lesz erre módom, majd biztonságos helyen tárolni, hogy aztán évekig (vagy soha) feléjük se nézzek. Olyasmi ez, mint a boltkórosság, nem az a lényeg, hogy használjam őket (megszerezzem az élményt és az információkat, amit nyújthatnak), hanem hogy megszabaduljak attól a szorongástól, amit az a gondolat kelt, hogy elszalasztom a potenciálisan utolsó lehetőséget, hogy egyáltalán valamikor az enyémek lehessenek. Freudnál análisan fixált karakternek számítanék, kár, hogy az óvodáskori kakilási anomáliáimon való merengés (amik egyébként tényleg voltak) nem nagyon segít abban, hogy lazábban vegyem a dolgokat.
Szerintem nálam ez is a bizalommal kapcsolatos gondokból fakad. Vagyis a bizalom hiányával kapcsolatos gondokból. Nem hiszem el, hogy ami ma van, az holnap is lesz. Nem bízom magamban, abban, hogy ha majd felmerül valamilyen igényem, akkor és ott kitalálom és megoldom, hogyan elégítsem ki. Nem vadász vagyok, hanem olyan gyűjtögető(!), aki hetvenhat üveg bogyóbefőtt tetején ülve is utána fog nyúlni minden szem gyümölcsnek, mert ebben az életben sose lehet tudni, mit hoz a jövő.
Előnye: váratlan helyzeteket kisebb energiabefektetéssel és nagyobb esélyekkel hidalok át.
Hátránya: nagy batyu, ami lelassít, folyamatos keresőmód, ami kimerít, és állandó rettegés, hogy pont azt a valamit nem veszem észre, ami majd egyszer megmenthetne, és hiába van minden.
Hát….

Az ifjúság füve

Imádom kiborítani a sok önáltató szerencsétlent azzal, hogy leöregezem őket. Pontosabban nem is őket, hanem magamat, csak hát ők meg idősebbek nálam is, és levonják a megfelelő következtetést. :D
Miért olyan hihetetlenül bonyolult felfogni, hogy 25-27 éves kor után elkezd leépülni minden sejtünk, és változó tempójú, de megállíthatatlan rohadás veszi kezdetét testi és szellemi téren is? Sőt, sokszor lelkileg is a megkeseredés és a kiüresedés lesz a főirány, bár vannak, akiknek ezt sikerül elkerülni, vagy akár kifejezett spirituális szintugrást felmutatni. Aminek talán nem véletlenül az az első lépése, hogy az ember szembenéz vele, hogy a teste múlandó, és bizony öregszik.

Aki ettől a gondolattól hisztirohamot kap, rögtön alá is írta a felszínességről szóló oklevelét. És ijesztő, mennyien vegetálnak ilyen állati szinten. Esznek, basznak, szaporodnak, és halál büszkék rá. Semmi nincs az életükben, ami ne a testükről szólna, és eszükbe sem jut, hogy lehetne. Az ő esetükben aztán végképp igaz, hogy porból lettek (az agyuk is), és porrá lesznek.
Meg az is, hogy boldogok a lelki szegények, mert túl hülyék hozzá, hogy átfogja a tudatuk az univerzium nagyszerű kegyetlenségét, értelmezhetetlen hatalmasságát, és benne a saját jelentéktelenségüket. Kapirgálnak a kis szemétdombjukon, potyogtatják a kakit, elszórnak néhány tojást, és szent meggyőződésük, hogy mindent tudnak az életről.
Gondolkodtam már rajta, hogy talán irigylésre méltóak, hiszen mire jó a tudás, ha csak elrontja az ember kedvét, de nem, ha választhatnék, se szeretnék ilyen szemellenzős csonkaság lenni, aki nem lát túl a saját húsán.
Mert lehet, hogy a végén úgyis minden mindegy lesz, és lehet, hogy élethosszig tartó meg nem értettség és boldogtalanság az ára az eszméletemnek, de akkor is örülök neki, hogy legalább egy szikra jutott az én koponyámba is abból a fénylényből, amikor minden elkezdődött. Mert én sem tudom a válaszokat, de tudom, mi a kérdés, vagy legalább tudom, hogy van kérdés.  És jó tudni, hogy van valami a matéria mögött, akkor is, ha soha nem jutok át a túloldalra.

És tudom, hogy a test nem minden, és ezért nem is igazán tragédia, ha öregszik. ;)