Mutasd azt a képet!

Képtalálat a következőre: „funny christmas”Szerencsétlen karácsony még a fasorban nincs (érted, fasor, érted), de már megkezdődött az ünnepi vernyogás. Két fő típus létezik: a fanatikus karácsonybuzik, akik már októberben a dekorációtervek felett onanizának, és az elkötelezett siránkozók, akik már november elsejétől azon nyafognak, hogy fúj, fadíszítés, fúj, hatfogásos vacsora, fúj, család, miséreismennikéne-mertmitmondanakhanem, készanyagicsőd, márelőrefélek, miatökömet-vegyek-a-rokonoknak-akikel megbeszéltük-hogy-nem-veszünk-semmit-de-mivel-köcsögök-ők-úgyis-vesznek-ezért-aztán-nekem-is-kell-mégis…

Én leginkább a “ha már a kereszténység a Coca Colával karöltve kiölt belőle minden valódi tartalmat, akkor inkább felejtsük el a gecibe” pogány alapú álláspontot képviselem. (Afféle bulizós, fiatalos, angolszász karácsonyozásban mondjuk benne lennék, de sajnos ebben a mocsárban, ahol létezem, ehhez nincs partner.) A napokban viszont felfedeztem, hogy anyám továbbfejlesztette a második főtípust: rajtakaptam, hogy reflexből ugyanúgy nyomja a hisztit, mint a többi ötvenes kisvárosi nő, pedig igazából régóta megúszásra játszik:

-karácsonyfánk évek óta nincs, ergo se megvenni, se díszíteni nem kell, a tűlevelek miatt porszívózgatni meg még annyira sem, sőt, a szaloncukorkötözés ősi szertartása is simán kimarad;

-a karácsonyi menü nálunk ugyanolyan rántott halfilé a fagyaszatóból, mint bármelyik random szombaton év közben, ha van halászlé, azt nem ő főzi, bejglit meg családi vétó hatására szintén évek óta nem süt (“a gyerekek még húsvétkor is azzal kardoznak” effektus)

-a családunk fele már kihalt, a másik fele meg egymillió kilométerre él, szóval az ünnepi turné az egy szál nagymamámra korlátozódik (a maradék pereputty is ott gyűlik össze, hogy egy füst alatt túlessünk a közös traumán), ezt a megterhelő, negyed órás buszozást meg minden második hétvégén elkövetjük amúgy is

-templomba csak keresztelő és temetés kapcsán teszi be a lábát, ahogy én is, tehát a mise semmi se

-mióta 12 éve egyszer lejárt szavatosságú bonbont kapott a húgától, permanensen meg van sértődve a világra, szóval az ajándékbeszerzés során leginkább a leértékelt illatszercsomagok és az akciós Lidl-ös ruhafélék kínálatából merít, ami azért sem túl nagy fejtörést, sem durva financiális ráfordítást nem kíván (egyébként én is mindig mindenféle horrorisztikusan émelyítő dezodorokat kapok nagynénéméktől, idén meg kéne már kérdezni végre, büdös vagyok-e, vagy mi)

-az ünnepi dekoráció kb. kimerül abban, hogy a előkerül a naftalinból a zöld damasztabrosz (amit apám ugyan tényleg összebarmol fél napon belül, de ezt bármelyik másikkal ugyanúgy megteszi az év bármely szakában)

-vagyis a lényeg: kb. két adag pozsonyi kifli megsütése miatt megy hetekig a Nagy Adventi Kétségbeesés.

Hátlol.

Advertisements

Az a szél

Minimalism Photos Fotografia MinimalistaEgyre durvábban cibál elő az élet (a sors?) a rejtekhelyemről. Valójában nem is arról van szó, hogy elbújtam valahová, inkább egyszerűen láthatatlanná váltam az utóbbi években. Nemcsak az emberek számára – körülöttem történtek a dolgok, sosem velem. Egy ideje már voltak előérzeteim, hogy ez változni fog, és itt vagyunk: a kapcsolat újra létrejött, bár nem vágytam rá. Ami érdekes: úgy tűnik, a hibernációból valaki más ébredt fel, mint aki belemerült. Érdeklődve figyelem a saját reakcióimat a rendkívüli helyzetekre, amikből napról-napra kijut, mert fogalmam sincs, hogy fogok reagálni.
Az, hogy mit tettem vagy mondtam volna régebben, nem támpont, mert mintha valami alapvető (nem funkcionális, hanem egyenesen strukturális) változás történt volna a személyiségemben. Ez egy másik ember. És bár egyelőre jobb fejnek, sőt, szerethetőbbnek  tűnik, mint a korábbi énem, de nem érzem magam önazonosnak. Hülye érzés, pár napja egyenesen deperszonalizációs zavart diagnosztizáltam magamon.
Lehet, hogy egyszerűen csak éppen megőrülök. Vagy felnőttem – gyakran együtt jár a kettő. Esetleg haldoklom, és lassan kezdek megvilágosodni.
A megérzéseim felerősödtek, és fontos változásokról suttognak. Nem szeretem a változásokat, elviselhetetlen distressznek tesznek ki. Mindig rosszul alkalmazkodtam, mint minden kudarckerülő és élénk fantáziával megvert ember, mert millió forgatókönyvem van róla, hogyan mehetnek tönkre a dolgok, ami egyszerre bénító és szorongáskeltő érzés. Régóta sikerült elkerülnöm a változásokat, most viszont újra porondra akar dobni az élet. Én pedig rögtönözni fogok.
Kíváncsian várom, hogy mit.

 

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

És a főcím is borzalmas

Nem tetszik a Gypsy, bár még csak az évad felénél vagyok. Lassú, nem túl eredeti, és ha Watts kisasszony nem volna olyan csinoska, hogy tikkeljek az irigységtől, ha ránézek, valószínűleg halálra is unnám magam, mégsem ez az, ami igazán zavar benne… de hogy valójában mi, arra csak az imént jöttem rá.
A nőgyűlölő attitűd.
Minden női szereplő ellenszenves. A tökéletes életű középosztálybeli szépség valójában sárba tiporja a szakmája legelemibb etikai normáit, és bár szegény, ártatlan férje (eddig) rendületlenül, hűségesen imádja, ő fiatal csajokra gerjed (mert ugye, az a legújabb filmes trend, hogy nem létezik heteroszexuális nő, ezen is mindig kiakadok).
Például olyan csajokra gerjed, mint az erősen borderline, Sidney nevű rémálom, aki szemtelenül fiatal, atomszexi és természetesen biszexuális. Bakanccsal tipor a mindenféle nemű szívek romjain, mert megteheti, és mert élvezi – az expasiját pl. az öngyilkosságig üldözi, és a szakításuk után is lejmol szegény, kiszolgáltatott fiútól.
Aztán ott van a szintén szexi Alexi, a hűséges férj titkárnője, aki visszaélve bájaival a romlásba készül rántani az ártatlan hímet, aki persze passzív elszenvedője lesz majd a leendő félredugásnak. (Megtudtuk, hogy a barátait is a válás tette tönkre – vagyis a nők.)
A tablót a lányukat (egyelőre csak átvitt értelemben) megfojtó anyák (a főhős mamája, és az egyik kliense), valamint az akaratgyenge, kiszolgáltatott, drog-, fasz- illetve szektafüggő nebáncsvirágok (Allison és Rebecca) teszik teljessé. Ja, és egy villanás erejéig ott van még az elmaradhatatlan focianyuka kommandó is
Ezek fényében igazán nem lepődik meg az ember, mikor az egyetlen cuki nőnemű lényről (Dolly, a kislány), kiderül, hogy ő igazából fiú.

Tik-tak

Képtalálat a következőre: „time bomb”Nem az újdonság varázsa a lényeg, ezt mindenki félreérti, vagy félremagyarázza. Az újdonság inkább distressz, elbizonytalanít, éberségre, alkalmazkodásra, attitűdváltozásra kényszerít, valójában nagyon kevés ember élvezi.
Az a bizonyos frissítő lüktetés nem az újdonságból fakad, hanem az ismeretlenségből. Nem új házba költözöl, hiszen az minden esetleges öröme mellett rengeteg előre látható (és még több előre nem látható) gonddal is jár majd, hanem ott állsz a karácsonyfa alatt, és éppen leoldani készülsz a masnit egy rejtélyes, csillogó dobozról. Amiben akármi lehet. Nem tudod, hogy mi az, de tudod, hogy a tiéd lehet, ha akarod. Csak egy mozdulat.
Lehet, hogy csodát rejt az ajándék, lehet, hogy semmi érdekeset, vagy az is lehet, hogy tényleg valami újdonságot, de nem ez a lényeg. Hanem az a schrödingeri pillanat, mikor még bármi lehet. Ez az, ami a hosszú távú kapcsolatokból apránként kikopik, ez az, amit a legodaadóbb, legösszeillőbb, legszerelmesebb párok sem tudnak megadni egymásnak egy idő után.
És ez az, amire időről-időre mindannyian annyira vágyunk.
Ezért nem érezheted magad biztonságban a legboldogabb házasságban sem. Mert a társad szívében van egy titkos zug, ahová ironikus módon gyakorlatilag bárki belépőt szerezhet, csak te nem.
És évről-évre egyre nagyobbra nő…

Dream on

ghoÉlénk álomtevékenység kísért mostanában, de ezek az álmok elég nehezen leírhatóak, mert inkább érzés szinten intenzívek, nincs igazán megragadható sztorijuk.
Egy olyan lakásban vagyok, amiben majdnem a plafonig ér a víz, de semmi problémám a létezéssel, úgy teszek-veszek, mintha legalábbis kopoltyúm nőtt volna. Aztán egyszer csak valahonnan bepottyan egy kutya, aki viszont nem kap levegőt a víz alatt, és ráadásul ijedtében olyan helyre kezd evickélni, ahol végképp nincs már légréteg sehol. Odaúszok hozzá (mint a villám), és felemelem, hogy az orra kiérjen a vízből. Büszke és boldog vagyok, hogy megmentettem, és tudom, hogy ismerem az állatot (a valóságban nem).
———–

Kinézek az ablakomon, és egy óriási (több méter magas), rózsaszín ajándékhalom áll az udvar közepén. Le akarom fényképezni, hogy valami olyasmi szöveggel posztolhassam: “jól meg a drogkereskedőknek”, mert tudom, hogy az említett üzletben érintett szomszéd család pakolta oda a rengeteg dobozt valamelyik gyerek születésnapjára. (A valóságban is van ilyen szomszéd, nem közös bizniszből tudom, hanem a rendőrségtől.) Mire előveszem a telefont, előjönnek az emberek, és elkezdenek felmászni a csomagokra, ezért videót készítek, de az egyik kiscsaj (10 év körüli) kiszúrja, és agresszívan elindul felém.
-Egyeseknek nem tetszik, hogy itt videózgatsz! Miért csinálod?
-Szeretek videókat készíteni, te nem?
-Akkor én is felveszlek téged, na?
-Nyugodtan.
Végül valami nagy, közös namasté beszélgetés kerekedik róla, hogy mennyire könnyen ítélkeznek az emberek, és hogy ez mennyire rossz, de én csak ki akarom dumálni magam a lincselős helyzetből. (A valóságban sem bírom őket, és ez valószínűleg kölcsönös, de tettlegességig még nem fajultak a dolgok.)
————

Egy természetben (erdőszél vagy park, fűre helyezett széksorok) tartott rendezvényen vagyok a családommal (nem látom őket, mellettem ülnek, nem tudom, a valóságos családtagjaim-e), és arról beszélünk, hogy hova fogunk menni, ha ennek a programnak vége. Megegyznek valamiben, én jelzem, hogy én is megyek, de aztán úgy állnak fel, és távoznak, mintha láthatatlan lennék. (Mikor felébredtem, az jutott eszembe, hogy ezekben az álombeli barangolásokban talán szellem lehetek egy másik dimenzióban, mert nagyon sokszor vagyok efféle néma megfigyelő szerepben.)

 

Már megint…

Olyan értelemben soha nem voltak visszatérő álmaim, hogy pontosan ugyanaz történt volna bennük, de rendszeresen visszajárok ugyanazokra a helyszínekre és ugyanazokba a szituációkba.
Kóborlás ismerősen ismeretlen házakban, ahol bujkálnom kell az ottlakók elől, végtelen vonatozás, mert a csatlakozások problémásak, nyaralás  ugyanazon a helyen, és persze itt van a klasszikus vissza az iskolába toposz: vagy általános iskolás vagyok, és
a) mocskosul elkésem
b) dogát írunk, és nem tanultam, mert ugye azt se tudtam addig, hogy még mindig iskolába járok;
vagy rejtélyes okokból vissza kell mennem az egyetemre, és találkozom a barátaimmal, ami tök jó, csak
a) nem igazodom ki az egyetem épületében, mert valahogy minden máshol van, mint régen
b) eltévedek a városban, mert a tömegközlekedés is tök másmilyen
c)  mikor végiggondolom, hogy hol is fogok aludni, leesik, hogy az albérletünk ugye már régen nincs meg… és ilyenkor jövök rá, hogy ez csak egy álom.
Az utóbbi változat mindig taccsra tesz, egész nap nem térek magamhoz, olyan, mintha félig abban a másik világban felejteném magamat ébredéskor.
Mindenesetre nem kell Zsigmondnak vagy Gusztávnak lenni hozzá, hogy kibogozzam, mit akar üzenni a tudattalanom…

Nagy reccs

A sejtjeimben érzem, ahogy épülök le szellemileg. Az inspiráló környezet végül megtette a hatását. Nagyon kéne valami művelt, iróniára, szarkazmusra, aljas, többrétegű utalásokra és IQpárbajokra vevő társaság, mert lassan minden maradék idegsejtem továbbáll. Még nem tudom, honnan kerítek ilyesmit, egyelőre vettem be B-komplex vitamint. Állagmegőrzési kísérlet.
Képtalálat a következőre: „big crunch”

Bárcsak időben meghalt volna a mérnök úr

Mindig nagyon hülyén érzem magam, mikor olyanokat mondanak nekem, hogy: “De szerencsés vagy, hogy élnek még a szüleid.” Harmincpár évesen ez úgy tűnik, ritkaságnak számít, mert gyakran hallom.
És akkor próbálok okosan nézni, és nem mondani semmi bizarr dolgot, mint pl.:
“Igen, csodálatos dolog, szerencsére mióta elmúltam 18, az ún. apám már csak lelkileg próbál terrorrizálni, nem üt ott, ahol ér, mert éppen elborult az agya helye”.
Vagy: “Úgy tűnik, te szeretted az elhalt szülődet, tudod, ha egy pszichopata állat, akinek az egyetlen öröme az életben, ha téged szenvedni lát, akkor ez kurvára nem szerencse.”
Vagy pl.”Irigyellek, talán nem lettem volna férfigyűlölő, önbizalom nélküli  lelki nyomoronc, ha az édes jó apám elpusztult volna mondjuk legkésőbb 4 éves korom előtt.”
Vagy: “Még szerencsésebb lenne, ha végleg el mernék költözni otthonról, és lehetne saját életem, mert nem kéne félévente késeléstől megmenteni az anyámat.”
Vagy:”Szerintem nagyobb szerencse szülői szeretet kapni rövid ideig, mint agressziót és gyűlöletet életfogytiglan.”
Vagy:”Baszdmeg, látszik, hogy nem ismered az ún. apámat.”
Vagy:”:DDD”

….

De szerencsés is az, akinek időben kikerült az életében a bántalmazó szülője…
És az is, aki kínlódik a gyásztól, mikor meghal az egyikük, mert őt alighanem szerették… anyámat halálosan irigylem a fájdalomért is, ami nagyapám halálakor atomjaira tépte, mert ő tudta milyen, ha egy lányt szeret az apja. Én sokáig azt sem tudtam, hogy az ilyesmi egyáltalán lehetséges. Az én nemzőm egy gonosz báty volt, aki a születésem pillanatától halálosan gyűlölt, és féltékeny volt rám, mert anyám engem jobban szeretett, de mire felnőttként rájöttem, hogy ő az elbaszott figura a történetben, addigra elhitette velem, hogy én vagyok az.
Ezért aztán most gyűlölöm az apámat, remélem hosszú és fájdalmas halála lesz. Azt is remélném, hogy halálra furdalja majd a lelkiismeret, amiért tönkretette az egyetlen gyerekét, mert az lenne az igazi, de őt nem fenyegeti ilyen veszély, nincs neki olyan. :)
És az egyetlen maradék ok, amiért szeretnék még valamiféle boldog életet, az az, hogy tudom, annál nagyobb fájdalmat semmivel nem okozhatnék neki.
A gonosz létezik, közöttünk jár, és fertőz, ne higgyetek senkinek, aki mást állít!

West-es stratégia?

Őszintén szólva, nem vagyok meggyőzve.
Egyre több történet van, a hazai migránsainkról, de egyet sem tudnék említeni, ahol boldogok. Anyagilag nagyobb a biztonság, de… ha az ember képes mögé nézni a kognitív disszonancia redukálásának, mégis csak az van, hogy nem lett kevesebb a gond, csak másféle.

Mindent áthat a gyökértelenség, és akkor is van honvágy és kultúrsokk, ha nem jössz rá, hogy ezek okozzák azt a kényelmetlen kis szorítást gyomrod táján. Kényelmesen megéltek, de apként leggtöbbször aljamunkát végzel, mert nem kapsz mást, és sokszor nem is törekszel másra, mert ez legalább biztos, anyaként pedig vagy szintén ezt műveled, vagy  a két és fél diplomáddal is otthon kuksolsz egész nap, mert nem beszéled a nyelvet és/vagy valakinek vigyázni kell a gyerekre is, a gyerekfelügyelet meg megfizethetetlen.
Közben blogot írsz a világutazó “kalandjaitokról”, pedig semmivel sem ér több vagy változatosabb inger, mint itthon (sőt). Ha posztot ér a játszóterezés, tudható, hogy pont ugyanazt a beszűkült életet éled, mint bármelyik GYES-es magyar anya, hiába hangzik elsőre menőn, hogy te mindezt Írországban/az USA-ban/Németországban/Svájcban teszed.
A gyerekeiteket kétnyelvűnek nevelni marha jó és divatos ötlet, kár, hogy ez a kettő sokszor három, és évekig csak a megkésett beszédfejlődés és a szókincskeveredés látszik belőle. Mire ez elmúlik, addigra pedig kialakul, melyik a domináns nyelv, és a gyerek következetesen elutasítja a másikat (többit). Mondjuk ki: az unokád már egyáltalán nem fog magyarul beszélni. Persze azt mondod, ez nem olyan fontos, de a szíved mélyén bánt.

Minden külföldi nagyon kedves hozzátok, az emberek sokkal többet mosolyognak, mint Magyarországon, de te is érzed, hogy nem vagy egyenrangú, és a szimpátiájuk inkább egyfajta megkönnyebbülés, hogy legalább normális, fehér bevándorlók vagytok, ha már. De azok vagytok, és a szemükben azok is maradtok. Ha jobban megnézed, még az is lehet, hogy ezek a mosolygós, befogadó helyiek maguk is bevándorlók, de ezt a témát nem szereted piszkálni, mert hiába van bizonyos körökben bája a multikulti imádatnak, a felismerés mögött ott motoszkálna az a kellemetlen következtetés, hogy tulajdonképpen gettóban éltek.

Hiányzik az anyukád és a testvéred, meg a gyerekkori barátaid, de ezt soha nem ismernéd be, hiszen ez a XXI. század, van Skype meg mobiltelefon, és persze fészbúk, és egy időre meggyőzöd magad, hogy az emberi kapcsolatok ezekkel is fenntarthatók. Aztán elkezdenek hiányozni az ölelések, a napon száradt lepedők illata, a frissen szedett, még meleg paradicsom íze a szádban, és akkor nagyon szeretnél hazajönni, de nem lehet, vagy ha igen, csak nagyon kis időre. Ami nem elég, ezért miután visszatérsz, erősen próbálsz a rossz dolgokra emlékezni (Magyarországon az emberek sokkal kevesebbet mosolyognak és a BKV ellenőr is bunkó volt).

Eleinte még rosszul érzed magad, mikor észreveszed, de megfigyeled magadon, hogy örülsz az otthonról érkező rossz híreknek, lelkesen kommenteled magyar fórumokon magyar nyelven a népedet megnyomorító eseményekről szóló hírek alá: “mi akkor léptünk, le amikor…” Elégedett vagy, mert lesz ott másik (leendő) migráns, aki megveregeti a vállad (és közben a sajátját is), hogy mennyire okos vagy, és milyen jó döntést hoztál.
Hiszen sokkal több a pénzed.

A dalok maradnak

Tegnapelőtt éjjel egy interjú kapcsán elszántan agyalogni kezdtem rajta, mennyire jellemző, és mennyire kiábrándító, hogy a maguk fiatal dühével berobbanó rockikonok vénségükre az egykor oly gyűlölt establishment tagjai lesznek. Gazdag, a valóságtól és a valódi emberektől rég eltávolodott, kiégett karikatúrái egy generáció vezéreinek. Akik Nobel-díjat, lovagi címet, meg efféle szarságokat kapnak, és büszkék rá. És hogy ez mennyire tragikus. És hogy a hajam tudnám megszaggatni, mikor az aktuális Hammerworldben negyvenes-ötvenes metál(!) arcoktól, olyan dumákat olvasok, mint “á, már nem megy a pia meg a buli, ennyi idősen nem is lehetne bírni úgy a turnét”; “igen, persze, megváltozott a zenénk, dehát ez természetes, nem? nem zúzhat úgy az ember, mint húszéves korában”; “nyilván másról szólnak már a szövegeim, gyerekeim vannak ember, azért is nem turnézunk annyit/léptem ki a bandából, mert nekem ők a legfontosabbak”… What. The. Fuckery. Fuck.
Képzeld el a színpadon (egykor) vadállat módjára dühöngő fémfejeket, ahogy a turnébuszban kortyolgatják a szigorúan organikusan termesztett hozzávalókból facsart smoothie-jukat, és harmatos szemmel simogatják a kisbabájukról kapott legfrissebb fotókat! Ezt nevezem rákenrollnak…
Nem bírom ezeket az arcokat, négy betűben össze lehet őket foglalni: FAKE. Ha kiherélt az élet, takarodjál a fehér kerítéses házikódba nyárspolgárkodni, de ez többé nem a te színtered, még akkor sem, ha a kisujjadban van a stílus minden csínja-bínja, mert rohadtul lélektelen szar lesz minden, ami kiesik a stúdiódból. És nem, ez nem kényszerpálya, mert volt azért pl. egy Lemmynk, meg van egy Angusunk, egy Slashünk és egy Axl-ünk is, akik soha nem hagyták magukat bedarálni. Vagy meg lehet halni fiatalon.

És akkor az én időm bandái közül eszembe jutott a Linkin Park. Hogy a legújabb lemezüket képtelen voltam végighallgatni. Hogy a VOLT-os fellépésük kapcsán a riderről kiszivárgott infók (kényeskedés a kaján, x méteres körzetben tilos a dohányzás, stb.) mennyire ellenszenvessé teszi őket, és hogy ők jó példa rá, milyen fájdalmas nézni, ahogy életed egyik meghatározó zenekara önmaga paródiájává válik.
Hogy a harmadik album után vissza kellett volna vonulniuk, mert azóta  mindent megtesznek, hogy elhalványítsák a saját egykori fényüket. Konkrétan tervbe vettem (esküszöm), hogy ennek a témának szentelni fogok itt egy posztot, mert nagyon szarul érint, és ahogy telik az idő, ez már csak rosszabb lesz.
Aztán ma reggel a 444-en rámüvöltött a hír. Persze először azt hittem, csak valami ostoba clickbait, hiszen ugye öngyilkosok csak mások kedvencei szoktak lenni. De igaz volt.
Nekem pedig az első sokk után az jutott eszembe: jól csináltad, Chester, most legenda lettél. Ahogy a LP is. Még éppen időben. Talán. (Tudom, pokolra jutok.)
A művésznek meg kell ölnie magát, különben nem hiszik el, hogy komolyan gondolta.
Ha mindez a Minutes to Midnight után történik, a lelkemet is kibőgtem volna. Mert engem ugyan már egyetemistaként kapott igazán torkon a zenéjük, de akkor nagyon. Nagyon-nagyon-nagyon… Sajnos a  színvonalhanyatlásuk miatt már évekkel ezelőtt lemondtam róla, hogy jóféle, Hybrydes és Meteorás, extázisba döngölő dalokat reméljek tőlük, ezért az én veszteségem csak a múlté.
Egy megkopott bálvány ledőlt, hogy aztán halhatatlanként szülessen újjá.

Goodbye, Chester Bennington, and thanks for the songs.

 

Kedves naplóm!

Képtalálat a következőre: „old diary”Mivel szó szerint kezdett a fejemre omlani a sok lakásban elszórt könyv-, magazin-, és festőkelléktorony, heveny rendrakásba kezdtem. Ez persze mindig a klasszikus forgatókönyv szerint zajlik, vagyis soha nem elég egyszerűen helyet keresni a dolgoknak, padlás híján át kell rendezni az egész terepet. (Példa a helyzet komolyságára: felhasítottam egy puff alján a kárpitot, hogy az így keletkezett üregbe beférjen két szatyor, országlabdapárna-varrásból megmaradt textília.)
Ahogy lenni szokott, megtaláltam egy csomó régi biszbaszt, többek között a bedobozolt naplóimat, meg fotókat a gyerekkoromból. (Egyetemi évekből kb. nincsenek képeim, mert akkor már digitálisan fotóztunk, és a sok fényképezőgép, telefon, laptop, háttértár, elkorrodálódott CD cseréje és pakolgatása miatt lövésem nincs, hova lettek, jó, mi? Mindig mondtam, hogy csak az létezik, amit meg tudsz fogni a kis kezeddel. Lehet, hogy ki kellene nyomtatnom ezeket a posztokat.)
Párszor torkon kapott a nosztalgia, kellemetlen érzés volt. Tudom, hogy az a blokk, ami megnyomorítja az életem a múltban van elásva, és ha valaha ki akarok keveredni ebből a mocsárból, kíméletlenül a seb köré kellene mártanom a szikét, de egyszerűen nem megy. Részben azért fájdalmas, mert közben rájövök, hogy korábban volt valamelyest emberi életem (érzelmekkel, kapcsolatokkal, élményekkel, vágyakkal), de az igazi kockázat az, hogy kiderülhet, mennyi mindent megszépít a jótékony korrektív emlékezet, és valójában még akkor sem voltam boldog, amelyik időszakot most életem csúcspontjának könyvelem el. (Vettem egy nagy levegőt, és belelapoztam egy naplóba, éppen a T-vel való kapcsolatom agóniájának időszakából, és már tényleg el is felejtettem, mennyi vergődéssel jár, ha az ember nem szingli. De legalább megállapítottam, hogy egész jól írtam. :))
Maradok további gyávasággal:
Én.

Élni jobb, mint kiégni… állítólag

Leesett egy üveg körömlakk, és széttört, kiváló a levegő. Figyelembe véve a Guiness-t is, mély álomra számítok. Délután többször majdnem összeestem (vérszegénység+időjárás+alacsony vérnyomás), de már valahogy nem vagyok álmos.
Kaptam hírt J-ről, nem olyan nagy a baj, amilyen lehetne, de kiderült, hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegsége van. Nagyon elterjedtek manapság az autoimmun szarságok, oké, hogy genetika, meg régen is volt, csak nem tudták, mi baja, de valószínűleg az sem segít, hogy szanaszét tépetjük magunkat a kurva stresszel.
Nagyon sokat gondolok rá, és egyre többet, hogy kurvára rossz vágányon van az életem. Illetve, hogy nincs olyanom. Hatkor kelek, mert úgy megy buszom melóba, odaérek fél nyolcra, ott vagyok fél ötig, hat körül érek haza, aztán pár órát dög fáradtan tengek-lengek itthon, mint a mosott szar, mielőtt bedőlök az ágyba. Másnap repeat.  Vagyis a meló nem nyolc órámat veszi el, hanem 12-t.
A hétvége nem elég a pihenésre, és nyugalmam sincs, érdemi szabadságról meg ne is álmodjunk, eleve 30 kurva napom van egy évben összesen, de azt sem akkor veszem ki, amikor akarom. Egy hétnél tovább eleve nem lehetsz távol, előre tervezni meg kb. 2 napra se lehet. Mert valamelyik agyhalott fejes épp leküld egy kibaszott fontos excel táblát, amit fel kell tölteni a következő x napban, mert különben megáll a világ, és ez persze fontosabb, mint az én józan eszem, egészségem, magánéletem, életem. Persze, pénzt adnak érte. Amit csak arra van módom és időm elkölteni, hogy alapszinten alkalmas legyek a további rabszolgastátuszra.
Észrevettem, hogy kezdem komolyan megutálni a nyugdíj előtt álló kollegák mellett a terheseket is. Irigység, nyilván. Én is nagyon bírnám, ha ripsz-ropsz otthagyhatnék mindent melóban (a többiek nyakára), mint kutya a szarát,  és aztán  1-2-3 évig nyaralhatnék itthon – úgy, hogy közben nem halnék éhen. Ja, tudom, napi 6 pelenkázás keményebb meló, mint napi 10 óra agybaj teljesen fejvesztett projektekben, hogyne. Azért rohan vissza dolgozni minden kollegina. :] Nem akarok megkeseredett ember lenni, de azt hiszem, késő.

Állatok?

Kitört a nyári szünet, és sajnos kiderült, hogy az egyik szembeszomszédék (akik Katáék helyén laknak, mikor költöztek el Katáék..?) néhanap űzik az unokázás nevű sportot.
Istentelen üvöltés csalt ki az erkélyre, mondom nehogy már elmulasszam az apokalipszist, de csak két kisfiúszerű lény merül el éppen az állatkínzás gyönyöreiben. Az egyik lehetett vagy hat éves, a másik talán nyolc, és a koruknak megfelelő lendülettel üldözték szerencsétlen kóbor macskákat. Persze közben lövöldöztek is rájuk azzal a kis helyes, ártatlan dugókilövős játékpisztollyal, ami egy ember szemét csak fél méterről viszi ki, de egy kétkilós állatnak messzebbről is sérülést okozhat. Mire a sövényből is sikerült kirugdosniuk a rémült cicákat, megérkezett a nagyszülők+anyuka kompánia is.

Nagypapa valószínűleg 50 méterről is kiszúrta, hogy éppen szemmel verem az ígéretes leszármazottjait, mert tett néhány erőtlen megjegyzést, mint pl. “ne bántsátok őket”, a kölykök persze le se szarták. A család nőstény tagjai közben ezerrel lőtték a mobiljaikkal a fészbukra szánt szocioportrékat, és az volt a legnagyobb problémájuk, hogy három másodpercnél tovább nem tudtak terroristamód pózolni a gyereknek látszó lények. Akik, miután a macskák elfogytak, rigóra mentek, majd egymást kezdték üvöltve űzni.
A nagypapa által prezentált labdákba kb. kettőt rúgtak, aztán nem tudtak velük mit kezdeni, de a tíz centis lövedéket kb. 20-re  lövő játékpuska nagy sikert aratott.
Mivel Kitkat az erkély alatti bokorban lapulta végig az egész veszedelmet, nem mertem magára hagyni, ezért volt szerencsém megtekinteni a negyven perces session minden pillanatát.
Az oké, hogy nem minden gyerek IQ-fighter, sőt, de ebben a korban ilyen durva és koncepciótlan (nem szerep-, nem szabály-, egyszerűen csak dühöngő)  játékot előadni ekkora időintervallumban minimum nem normális.
Remélem, az egész nyarat itt töltik, baszdmeg.
Az állatkínzási tendenciát egyébként egy hétévesforma félcigány szomszédkiscsajon is megfigyeltem, akinek a minap remegett a hangja az izgatott boldogságtól, mikor azt hitte, az idegbeteg kutyájuk elkapta az egyik macskát.
A szülők pedig klasszikus hipokriták, akik kimondják ugyan a figyelmeztető szavakat, amikről tudják, hogy elvárt tőlük,  de érzed a hangsúlyon, hogy ez most azért történik, mert látja vagy sejti, hogy tanúja van az esményeknek. Nemszabaaaaaaaad... magában meg röhög.
Mi a fasz bajuk van az embereknek?

Kattant kamaszok és kényszeres költekezés

Képtalálat a következőre: „shopping problem”Filmnézős vasárnap, előbb hosszú dokkolás után túlestem végre a Min Lilla Syster-en (most látom, milyen bájos magyar címet sikerült adni neki, gratulálok – egyébként jó kis film, csak a szülők idegesítően maflák benne); és megnéztem a Boy Interrupted-et is, bár régebben már láttam. Befejeztem a Banshee-t (hiányozni fog, ilyen húzós ponyvát még sosem láttam), és realizáltam, hogy a Lucifer 2. évadja is véget ért (én simán vártam a következő részt).
Ezért aztán belekóstoltam a Broadchurch 2. évadába, de nem nagyon vagyok oda tőle, hogy áthúzták ide az első évad sztoriját, még szerencse, hogy körvonalazódik egy régi-új ügy is. Az akcentusukat továbbra is nagyon szórakoztatónak tartom. :)
Mivel kissé (nagyon) aggódom J betegsége miatt, rögtön le is eresztettem egy kis gőzt, és kidobtam 20 ezer forintot az ablakon ruhára – kb. ötezer forint védhető belőle, mert szandálra tényleg szükségem van.  Hatezredik felsőre nem annyira. Még jó, hogy megbeszéltem magammal, hogy spórolni kéne.
Könyvileg még mindig a Tűz és jég dalát nyűvöm (közelebbről a Varjak lakomáját), azaz teljesen rácuppantam a Kindle-re, a normál könyvek pedig, amik újak lennének, pár oldal után parkolópályára lettek küldve (nyaaaafff, nekem ehhez most nincs elég energiám figyelni) – lassan a fejemre dől a torony.
Most pedig elvonszolom a habtestem a zuhany alá, mert nyolctól lesz valami Kanadai Nagydíj, és meg akarom nézni… a rajtot.

Sakk. Matt.

Kezdem megérteni, hogy a magány hogyan őrjíti meg az embert.
Az érzelmi szükségleteket leszarom, nem hiányoznak, kötődés, intimitás, blablabla, a túl sok sokkal több kárt okoz, mint a túl kevés (vagy a semmi).
Viszont ha senki mással nem osztozhatsz a valóságon, előbb-utóbb vagy elbizonytalanodsz  a realitásérzékedben, pedig nem kellene, vagy megteremtesz magadnak egy képzeletbeli tükröző társat, magyarul bekattansz, mely esetben nagyon is el kéne bizonytalanodnod a relitásérzékedben, de nem fogsz, mivel a kattanásod lényege, hogy ne kelljen magad kattantnak érezni.

Képtalálat a következőre: „crazy”

Öregen, csak kandalló nincs

Kapcsolódó képBaljósan hideg a tavasz, ami egyrészt jó, mert kevésbé szívfájdító, másrészt már elég unalmas. Minden unalmas. Elmondhatatlanul.
Úgy érzem, mintha egymillió éves lennék: már mindent láttam, mindenkiben csalódtam, minden illúzióval leszámoltam, nem tudok, és nem is különösebben akarok lelkesedni, az új dolgok igazából régi dolgok álruhában.
Nem inspirál semmi, mert minden hamis, és a tetszetősebb hazugságok már csontig lerágott torzók.
Nem szórakoztat semmi, se film, se könyv, se beszélgetés, mert előre tudom, hogy mi fog történni (már láttam, már olvastam, már annyi efféle (mindenféle) emberrel kommunikáltam).
A kedvenc dalaim már nem esnek jó, az új dalok is csak olyanok, mint a régiek. Minden bálvány ledőlt, vagy pattogzik róluk a festék, és a legcsúnyábban az pusztult le, ami a jövendőbeli, reménybeli énemet ábrázolta.
És még csak nem is fáj.

Motiváció, eper és két rétegű csokitorta

Az egész hétvégémet filmnézéssel töltöttem, pontosabban többnyire Motive maratonnal, az első évadnak annyi. Nem rossz, de egy idő után elég repetitív, azért adok egy esélyt a második szezonnak, annál is inkább, mert nem nagyon van más a terítéken (bár egy csomó sori elejét letöltöttem, de nincs kedvem hozzájuk).
Majdnem sikerült elfeledkeznem F. születésnapjáról, ami már csak azért is szégyenletes lenne, mert ő nagyon helyes ajándékot vett nekem, szóval most rettegek, hogy találjak valamit  Lidlben(!) holnap, ami nem sztenderd bonbon kategória, ugyanis értelmes üzletbe nincs módom eljutni 26-ig. Végső esetben sütök neki valamit, ajh, ezekkel a maradék emberi kapcsolataimmal is csak a baj van, nem az én világom, és soha nem is lesz.
Apropó: csokitortára vágytam, és sikerült is sütni egy nagyon finomat, bár nagyon ütős a krémje, ezért  legközelebb muszáj lenne 3 rétegbe vágni a tésztát – eddig ezt még sose mertem megkísérelni, na, így néznek ki az én életem kihívásai.
Mivel itt a tavasz (hivatalosan is, mert sikerült eperízű epret vennem) megint erősebben érzem, hogy halott a lelkem, és bár szenvedést nem okoz, azért zavar. Nem is az örömtelenség, hanem az értelmetlenség – még mindig az agyam a  főnök, hehe.