Monthly Archives: October 2017

…és imádom, ahogy riasztáskor mondják: ‘Battalion’

Új sorozatkedvencem lett a Rescue Me. Részben azért, mert nem hagy unatkozni, részben azért, mert nagyon vicces 2017 októberéből visszakukkantani 2004-be, vagyis a 13 évvel ezelőtti sorozatvilágba, amikor pl. a 9/11 még mindig forró téma volt, a fejvesztés terhe nélkül lehetett a meleg témával is poénkodni, és nem volt meg napjaink kényszere, hogy egy sorozatban is minden filmkockának hiperüberperfekten kell kinéznie, mertkülönben… (vagy megvolt, csak mai szemmel az akkori erőfeszítés már nagyon kevés). Bár a főszereplő fején nem tudok napirendre térni, de azzal együtt is 4 és fél csillag. Nem rossz, ahhoz képest, hogy az egész hóbelevanc Steven Pasquale révén került fel a radaromra, akire nemrég a Bloodline első évadában csorgattam a nyálam. ^^
Néha a felszínesség is viheti jó irányba az embert.

Tévedések végjátéka

Képtalálat a következőre: „drama”Attraktív állatorvosi ló ez a Weinstein ügy. Minden szempontból.
Van itt minden, anyagi érdekből történő testvéri karaktergyilkosság, képmutató példastatuálási pávatánc Hollywoodból, egy ósdi, hímsoviniszta rendszer hímsoviniszta hímei és nőstényei (úgy ám!), képmutatás és helyezkedés minden szinten. A célközönség ugyanaz, akiknek a ‘Star Wars 27’ és a ‘Szokásos képregényhősös CGI kliséhalmaz 259’ is készül, és úgy tűnik, sikerült is megtalálni őket.
Az előadás igen színvonaltalan: a forgatókönyv az unalomig ismert, a karakterek kétdimeziósak, a cselekmény ezerszer lerágott csont, a színészek szarok, de mindenkinek érdeke, hogy úgy tegyen, hogy itt most egy hatttalmas, katartikus drámai fordulat zajlik éppen. Hát, lófaszt, mama.
Nem mélyednék el olyan evidens dolgokban, mint hogy nőket (és férfiakat) molesztálni mind tettleg, mind verbálisan utolsó alja orángutántempó, és valósággal szárnyal a kriminális kreativitásom, ha az efféle bűncselekmények elkövetőinek a büntetése szóba kerül.

Feminista vagyok, és Magyarországon élő, dolgozó nő, szóval nem kell bemutatni, hogy működik egy patriarchális rendszer, ahol a főnök 99,99%-ban férfi, és 89,5%-ban hímsoviniszta seggarc. Tudom, hogy molesztálni nem csak úgy lehet valakit, hogy kést szorítanak a nyakához, és bizonyám, van olyan, mikor az ésszerű (ezt már tavaly nyár óta így írják helyesen, azt hiszem) mérlegelés azt dobja ki, hogy többet veszt az ember lánya a panasztétellel/rendőrségi feljelentéssel/fuckthisshit meneküléssel, mint azzal, ha lenyeli a békát. Vagy egyebet, kinél hol húzódik az a bizonyos határ. Ez pedig azért lehet így, mert a társadalmunk szépen kussban aláfekszik egy olyan attitűdnek, miszerint a nők alacsonyabbrendűek, a hatalmi pozícióban lévő hímeket pedig megilletik bizonyos előjogok, mert egyszerűen ilyen a világ. (Majomhorda megvan..?)
Elég könnyen triggerel az áldozathibáztatás, és azt vallom, inkább utólag derüljön ki egy bűncselekmény, mint sohasem – nagyon is ismerem a sokáig jegelt traumák működési mechanizmusát.
Nade…
Azért vegyünk észre néhány dolgot.
Ha feltörekvő színésznőcske vagyok, aki remegő szívvel és lábacskákkal áll a vélt nagy áttörés előtt, ami majd az Oscarig repíti, aztán kiderül, hogy az álmaim elérséhez egy (két, három, húsz, ötven) undorító disznót le kell szopni, akkor ott én hozok egy döntést:

a) nem teszem meg, és reménykedem, hogy elkurvulás nélkül is viszem valamire
b) csatakosra zokogom a párnám, aztán keresek egy olyan pályát, ahol emberszámba vesznek, és nem nekem kell embereket venni a számba
c) elballagok a rendőrségre, és szépen feljelentést teszek
d) leszopom, akit le kell, és (drogok, pia, evészavar, pszichoterápia segítségével) próbálom meggyőzni magam, hogy normális, ha az embernek efféle áldozatot kell hoznia a sikerért
e) leszopom, hát hogyne szopnám, tudtam, mire vállalkozom, no problem.

Az, hogy 20-30 év csendes cinkosságot követően, miután magasabbra szoptam magam náluk, megszopatom azokat, akik anno a pályám elején engem szopattak, tehát ugyanúgy a győztes oldalra állok, mint régen, hiszen az éri meg nekem; vagy peren kívül eladom a becsületem egy zsírosabb kis összegért, nos… az finoman szólva nem túl elegáns.
Nem mintha az illető nem érdemelné meg! Megérdemli.

Sokan azonban elsiklanak afelett, hogy azok a most felszólaló hírneves áldozatok (önös érdekből, bizony) szintén komoly szerepet vállaltak ennek a beteg rendszernek a fenntartásában. (Érdekes, hogy az eddigi nyilatkozók közül egy férfi az egyetlen, aki azt mondta, bűntudata van, mert annak idején nem tett semmit, mikor egy kolléganője elmesélt neki egy efféle esetet – Colin Firth tényleg egy gentleman lehet.)
Az is visszatetsző, hogy sokan mintha divatból szállnának fel erre a lincselős vonatra: akit nem molesztáltak filmmogulok, az annyit is ér…
Egy szó, mint száz: hadd tartogassam a részvétemet és a szimpátiámat azoknak az áldozatoknak, akiknek valószínűleg nem ismerjük a nevét, és akiknek a története soha nem fog semmiféle címlapra kerülni, mert mindenki tojik rájuk – mert ez itten a világfolyás. Azokra a gerinces, becsületes emberekre gondolok, akik úgy döntöttek, döntenek, nem adják el a testüket gusztustalan producereknek, a lelküket pedig a nihilnek, és a nehezebb utat választják.

Azzal pedig senki ne áltassa magát, hogy egy nagy, egészséges tisztulási folyamat vette kezdetét Hollywoodban: attól, hogy darab szart kiköp magából a latrina, a lényeg nem változik.

Éhség

Kapcsolódó képHolnap muszáj lesz sütnöm egy citromtortát, megbolondulok, annyira kívánom. :o Plusz  Kitkat ma bemászott az erkélyen, és minden különösebb szívbaj nélkül körbemasírozott a lakáson, szóval sütimánia pipa, macskamánia pipa, azt hiszem, megállapíthatjuk, hogy végképp elkezdtem megvénlányosodni.^^
Lukjanyenko Éjszakai őrségét nyűvöm, nem rossz, de nem is különösebben élményteli, kicsit fárasztó olvasni, és ahhoz képest, hogy 1998-ban írta, elég poros. Remélem, a sorozat többi része kicsit pörgősebb lesz, mert előrelátón beszereztem az egészet egy fél vagyonért…