Monthly Archives: June 2019

Életveszélyes ballaszt

20 Simple Ways to Take Your Balloons to the Next LevelAz összeomlás szélén az államigazgatás (is). Katonák a határon, mert a rendőröknek ki kell adni a szabadságot, a fővárosi kormányablakok recsegnek-ropognak, de már megvan a remek ötlet, hogy vidékről fognak felvezényelni ügyintézőket a hőségriadók közepén, elvégre az alapszabadság csökkentéssel kombinált munkaidőnövelésért ennyi áldozatot igazán el lehet várni tőlük. A bérek persze csak a minisztériumokban növekedtek, elvégre köztudott, hogy ott folyik a munka dandárja…

A legnagyobb tragédia pedig nem is ez, hanem hogy még mindig NEM NULLA a bevethető létszám, amit bevethet ez a gennyes, kizsigerelő társaság, mert bár sokan felmondtak, még mindig megvan az a bizonyos legalsó, zselégerincű réteg, amire bármekkora nyomást el lehet helyezni. Ha két műszakban kell dolgozni, annyiban fognak, ha szabálytalanságokra kényszerítik őket, mert a határidőket másképp képtelenség tartani, szabálytalankodnak, ha emiatt bukta van, természetesen a feljebbvalók mossák kezeiket, ők elviszik a balhét. Ha leszólnak, melyik csókossal kell kivételezni, hát kivételeznek velük, akkor is, ha már epét hánynak maguktól, a munkáról rémálmodnak, gyomorfekélyt növesztenek, és dupla Frontinnal indítják a napot.
Mert ne higgye senki, hogy ezek az emberek mindig fideszdrioidok, és lelkesen, meggyőződésből segítenek fenntartani ezt a trágyavárat, nem. Hivatalosan az aktív seggnyalóság csak osztályvezetői szinttől elvárás, persze minden irodában akadnak lejjebb is lelkes (ambíciózus?) hobbilefetyelők.

Ahogy a legtöbb maffiát, ezt sem a tagok, és maroknyi haszonélvező, és a behülyített talpasok tartják fenn, hanem azok az erőtlen kollaboránsok, akik bár utálják az egészet, félrenéznek, és meggyőzik magukat, hogy nincs mit tenni. Mert az ismerős hígfos még mindig jobb, mint megkockáztatni, hogy kimászunk belőle. És aki ki akar mászni, ne a maffiától, és még csak ne is csatlósaiktól óvakodjon, hanem ezektől a hasadt lelkű zombiktól, mert ők rögtön fenyegetve érzik majd magukat, ha valaki mocorogni próbál, és hullámozni kezd körülöttük a szar. Ők lesznek azok, akik tíz körömmel marnak a tarkódba, mihelyst hátat fordítasz nekik.
Ne tévesszen meg, hogy ők nyígnak a leghangosabban, mikor a problémákról kerül szó! Nem hazudnak, dehogy: ők minden szót komolyan gondolnak, és szenvednek, mint mások. Csakogy ők ragaszkodnak ehhez a szenvedéshez, mert az egész személyiségük az alárendelődésre és a mártíromságra épül. Imádják, hogy úgy bújhatnak ki felelősség alól, hogy a felelősséggel takaróznak. Ó, igen, méltatlan a helyzetünk, fel kellene mondani… fel is mondanék én, dehát: van két gyerekem… devizahitelem… anyámat most műtötték… épp felújítjuk a házat… Bármi megteszi alibinek, bár pechjükre most a szokásosnál is átlátszóbbak, mivel három napon belül találnának másik állást dupla fizetésért. De az nem úgy van, mert… és akkor jönnek a kifogások. Mindegy, csak nehogy ki kelljen állni valamiért, mindegy, csak nehogy egy molekulányi ismerős mocskot is kockára kelljen tenni, mindegy, csak nehogy felboruljon a status quo. Bármilyen is legyen, fenn kell tartni bármi áron!
Eszelősen menekülnek a szabadság elől.

És a rendszer számít rájuk, mert tudja, hogy számíthat rájuk. Szomjazzák, hogy uralkodjanak rajtuk, és lojálisak, amíg elég meggyőző erővel csattan a korbács a fülük mellett. Vagy a hátukon. Mert elhiszik, hogy gazda nélkül életképtelenek, és egy idő után így is lesz. A hitetlen emberek. A rettegők. A fantáziátlanok. Akiknek a szárnyai belegyökereznek a szikes talajba. Akik először csak aludni nem tudnak, aztán már álmodni is képtelenek. Sokan vannak. Bármilyen agressziónál pusztítóbb és veszélyesebb a passzivitásuk, mert csak ők maguk tudnának harcolni ellene, de nem fognak. Nem szoktak. Sokszor nem is lehetséges, mert mintha nem is egyéniségek volnának már, hanem egy masszív, szürke telep, ami minden fényt elnyel.
A csinovnyikok. A közömbösek. A tanult tehetetlenek. A harminc százalék, aki nem megy el szavazni. Aki meggyőzi magát, hogy: “még mindig jobb, mint a szocik voltak” és “mindenki ezt csinálná”. Aki úgy gondolja, hogy: “már túl késő”. Aki szerint úgyis eldöntenek a fejük felett mindent, kár kapálózni. Nem biztos, hogy nincs igazuk, de sosem adnak esélyt (nekünk, mindannyiunknak!), hogy kiderülhessen, nincs igazuk, ezért aztán igazuk lesz.

Az életveszélyes ballaszt.

****

Képtalálat a következőre: „years and years series”Megért egy kóstolást a Years & Years, bár többnek akar látszani, mint ami, elég szórakoztató tablót nyújt a jelen aggasztó problémáinak a jövőben bekövetkező lehetséges (valószínű) elfajzásáról. A klímakatasztrófát kicsit hiányoltam, de az ugye csak olyan egy hónapja lett újra az aktuális hashtag mindmeghalunk, a sorozat lemaradt róla.
Cserébe kapunk egy Black Mirrorral beoltott LGBTQIA(XYZ) családregényt.
Széles vásznon árad a PC apokalipszis, amit egy olyan teljesen átlagos (ahah) brit család életén keresztül követhetünk, ahol négy testvérből kettő meleg, egy rokkant,  egynek pedig fekete felesége van. Négy unokából három félvér, egy transznemű egy pedig transzhumán. (A meleg tesók közül az egyik partnere szintén fekete,  a másiké ukrán menekült. A rokkant csajszi a kínai pasi után egy arabot szerez be.) Az írónak köztudottan a melegek a kattanása, amivel gyakran együtt szokott járni a minden létező kisebbség joginak védelme is, de ez így együtt már szinte parodisztikus volt.
A karakterek laposak, a történet egyszerű, klisés, sok jótékony, technikai jellegű mismásolással és pár fájdalmas logikai baklövéssel (pl. miért nem szállt ki Daniel a túlzsúfolt csónakból, mikor ő legálisan is besétálhatott volna az országba?), de pörgősen, ütős zenei aláfestéssel van tálalva, ezért a hat epizód könnyen lecsúszik.
Azért nem esküszöm meg rá, hogy a következő évadra is befizetek.