Monthly Archives: July 2018

A gonosz és az ostoba

Képtalálat a következőre: „sinner”Újabban egyre többször képzelgek arról, hogy orrba-szájba rugdosom azokat az embereket, akik megpróbálják, vagy megpróbálták megmagyarázni nekem, hogy az élet milyen szép, és ha nem örülök a sajátomnak, akkor velem van a baj.
Egész életemben kaptam az ívet az őszinteséggel kevert realizmusom miatt, amit ez a gyáva és hipokrita kultúránk szeret depressziónak címkézni, és betegesnek tartani, hiszen ami, vagy aki kellemetlen, az nem lehet normális.
Az egyik kedvencem volt az általános iskolai énektanárnőm, egy nagy csontú, elálló fülű fiatal picsa, aki az egyik szünetben elcsípett egy pár szót, amit a barátnőmnek címeztem, erre odaszól nekem:
-Úristen, te sose örülsz semminek, hát hogy lehet így élni..?
Az volt a bűnöm, hogy nem akartam átmenni a suli másik szárnyába meglátogatni a barátnőm húgát. Épp hogy csak azt nem mondta, minek él az ilyen.
Egy 12 évesnek. Akin mondjuk felfedezte, hogy búvalbaszott, és nem segíteni próbál, vagy legalább kideríteni, hogy miért lehet elkeseredett egy gyerek, hanem nekitámad, hogy hogy merészel kedvetlen és enervált lenni. Pedagógia és szupportív magatartás kilencvenes évek Magyarországán.
A rohadt ribanc egyébként hamarosan elment elleni, és eltűnt a radaromról, de szívből remélem, hogy a karma volt olyan drága, és azóta megismertette vele, hogy lehet úgy élni, hogy észlelsz dolgokat a saját kis kamu buborékodon kívül is. Azért biztos, ami biztos, még ma is szívesen szétcsapdosnám egy piszkavassal a fejét.
Ez csak egy csepp az óceánomban, írhatnék listát a rohadékokról, mint Arya Stark, de az enyém sokkal hosszabb lenne.

Azért vettem elő a témát, mert ma reggel a melóban kifejezetten nagyon szar hangulatban kapott el az egyik srác jópofáskodása. Nem tehet róla, huszonöt éves taknyos, szerencsés kondíciókkal, amennyire tudom egész életében nem érte tizedannyi seb, mint engem mondjuk 12 éves koromig. És bár ott, és akkor nagyon jólesett volna orrba verni, nem kívánom, neki, hogy megtudja, milyen a másik oldalon, mert alapvetően kedvelem. És, ami még furcsább, még csak nem is irigylem. Elég öreg vagyok már hozzá, hogy lassan beleroppanjak a felismerésbe, hogy az élet és a világ inherens része, hogy igazságtalan, és nekem nem jár semmi, csak azért, mert én vagyok én, és úgy érzem, hogy megérdemelném.
De azt nagyon tudnám díjazni, ha a szerencsésebb emberek nem győzködnének arról, hogy nem vagyok kompetens megítélni, hogy milyen érzés nekem az én életemben vergődni, mert rohadtul fingjuk sincs semmiről.
Létezz egy napig a bőrömben, aztán beszélgetünk!

PLL*-szindróma

Képtalálat a következőre: „lufi”Két évad + 7 epizód a harmadikból, nem lehet mondani, hogy nem kapott esélyt a The Affair, de már nagyon elegem van belőle. Az első évadnak sem volt sok veleje, de a szokatlan struktúra ott még fenntartotta az érdeklődést, bár őszintén, már akkor pont leszartam, ki ölte meg Scotty-t, pedig akkor még ki se derült, mekkora pöcs volt. A második évadban már nagyon szökött a levegő a lufiból, a harmadikat meg nyakamra a kést, hogy úgy írták, hogy random kliséket [promiszkuis francia tanárnő (az is kellett mint palacsintába a kanáriszar, tudnám, miért áll fel az amcsiknak az orrhangú akcentustól, engem kiidegel), Vicodin, börtönszadizmus, búcsúztatóbeszéd egy temetésen valakiről, akit utálsz] és  szimbolikus jeleneteket (Ádám és Éva kiűzetése a paradicsomból) húzogattak ki egy kalapból, és ezek köré izzadták össze az epizódokat. Aminek aztán egy  nagy, összefüggéstelen katyvasz lett a vége. A sztori nem tart sehová, csak csapkod maga körül, jellemfejlődés nincs, csak visszafelé, az is kiszámíthatóan egyhangú.
De ami a legjobban idegesít, hogy a szereplők egytől-egyig úgy viselkednek, mint megannyi hatalmas egóra biggyesztett nemi szerv. Ambíció, motiváció, érzelmi és viselkedésbeli koherencia? Minek? Bármelyiket bármilyen minimális stressz éri, kényszeresen kúrni kezd azzal, aki éppen a környéken van, eddig tart az EQ-juk.
Nem tartom sokra a trasht, de tény, hogy lehet vele nézettséget produkálni. Akkor viszont legalább csinálják őszintén. Nem kell ez a konyhapszichoanalitikus bullshit az elcseszett szülőkről, elfojtott traumákról meg ismétlési kényszerről, mert nem forr bele szervesen a történetbe, csak rá van hajítva szósznak: “nézzétek, milyen szofisztikáltak vagyunk mi”. Csináljatok szoftpornóval felütött családi drámát vagy börtönnaplót, de ne tegyünk már úgy, mintha ez a sorozat két centinél mélyebben kaparná meg a felszínt…
Alighanem az írók is csak óriási egókon lifegő micsodák.

*: Pretty Little Liars