Monthly Archives: October 2018

Hát, ez most kijött

Képtalálat a következőre: „értem én, csak leszarom”Miután elolvastam egy magasan funkcionáló autista fickóval készült interjút, megint gyanús lettem magamnak, és kitöltöttem néhány Aspie-skálát. Nagyon fura, senki földje eredményeim vannak, általában a neurotipikus határértékekből bőven kilógok, az ASD átlagokat viszont szintén távolról sem érem el.
Lehet, hogy egyszer még spektrumzavart fognak elnevezni rólam!

Kiválóan olvasom a metakommunikációt (ami azt illeti, a tapasztalatok alapján messze átlag feletti teljesítményt hoznak a tükörneuronjaim, csak az esetek többségében leszarom a felfedezéseimet), tudom tartani a szemkontaktust, de nem szoktam (mert nincs  szükségem rá, minek bámuljam az emberek ronda pofáját, ha nem kell a szájukról olvasnom? érjék be a fülemmel, az odafigyel!), nem hazudok, de nem azért, mert képtelen vagyok rá, hanem mert gyűlölöm, és gyáva szarnak tartom a hazug embereket.
Társas helyzetekben általában szorongok, nekem egy parti vagy egy csapatépítő lezüllés nem kikapcsolódás, hanem extrém distressz, de képes vagyok idegenekkel is elcsevegni, ha éppen olyan hangulatban vagyok (bár ez ritkán fordul elő). Nem jelent problémát sok ember előtt szerepelni, csak azt a helyzetet nem bírom, mikor meg kell küzdeni a figyelemért, mert mindig van egy-két harsány degenerált, akikkel derogál harcba bocsátkoznom érte + halálosan taszítanak, és inkább elhagyom a terepet.
Ugyanakkor nem jelent problémát követnem a társalgást, kiválóan veszem a poénokat, az iróniát pedig nem hogy észreveszem, hanem egyenesen a rajongója vagyok, ahogy a szarkazmusé is.
Szenzorosan nagyon könnyen túlingerelhető vagyok: a ruhacímkék esküdt ellenségeim, kicsi gyerekkoromtól vannak emlékeim róla, hogy bizonyos textilfélék érintését nem tudom elviselni. Se az emberi érintéseket: ölelés, puszi, “nyúlkálás” beszélgetés közben, brrr, mind iszonyatosan taszít (a szex más).  Azt sem szeretem, ha túl közel jönnek hozzám mások – ha pl. a liftbe nincs módom egyedül, vagy max.  egy db. ismerőssel beszállni, inkább lépcsőzöm. Zajérzékeny is vagyok, és sokkal hamarabb észlelek túl hangosnak valamit, mint mások. A szaglásom is átlag feletti, ez néha hasznos, csak gyakran néznek hülyének miatta.
A túl sok inger nagyon hamar parkolópályára küldi az agyamat, többször előfordult, hogy zsúfolt áruházból, piacról, stb. el kellett menekülnöm, mert gyönyörű, szabályos kis pánikrohamot kezdtem kifejleszteni. Azt hittem, ez tömegiszony, mert metrón is előfordult, de pl. koncerteken soha semmi bajom nincs, pedig ott aztán adott a tömeg, a villódzás, a hangos zene, és mégis élvezem (bár lehet, hogy ebben szerepe van bizonyos szorongásoldó italoknak is, meg annak, hogy van kitüntetett fókuszpontja a figyelmemnek, tehát célirányosan tudok ignorálni bizonyos ingereket).
Szeretek új dolgokat tanulni, az agyam folyamatosan szomjas. Mindig van valami téma, amit szívesen  és nagy részletességgel járok körül (pl. brit uralkodóházak), de az ki van zárva, hogy én évszámok (vagy, ami azt illeti, bármilyen számok) tucatjait fújjam fejből. Viszont a nagy számok törvénye alapján sok ténytöredék megragad a memóriámban, amikkel szeretek villogni, ha úgy adódik, ezért aztán az emberek általában afféle okostojás kockának tartanak.

[Ahogy így átolvasom az eddigieket, nem Aspergeresnek tűnök, inkább egy HS (szenzorosan túlérzékeny), intelligens introvertáltnak, némi szociális fóbiával, aki pechjére becsületes, és kissé mizantróp.]

Régóta boncolgatom magamban a tényt, hogy bár tökéletesen tisztában vagyok vele, egy szociális helyzeben mit gondolnak az emberek, és hogy mi számít udvariasnak vagy tapintatosnak, sokszor nem igazítom ezekhez a kommunikációmat, mert ostobaságnak tartom az efféle íratlan szabályokat.
A hisztérikus ötvenes kolléganőimet például rendszeresen kiakasztom vele, hogy harmincpár éves embereket öregnek titulálok (tehát magamat is). Szerintem ugyanis 28 éves for felett már senki nem fiatal (fizikailag és mentálisan is hanyatlásnak indul az ember, ez biológiai tény), azaz mindenki öreg. A “középkorú” csak egy eufemizmus az “öreg”-re, én meg nem vagyok képmutató, tehát…
Nem azért viselkedem így, mert szándékomban áll megbántani bárkit is, hanem mert a racionalitás felesküdött lovagjaként ősellenségemnek észlelek mindenféle énvédő és egyéb kognitív torzítást, képmutató félrenézést, légvárat, romantikus elhülyülést, és munkál bennem a felvilágosítás vágya, hogy másokat is megtanítsak benézni ezek mögé a képmutató konstrukciók mögé.
Plot twist: az emberek ezért nem hogy nem hálásak, hanem simán meglincselnek érte, mert kb. mindegyik álomvilágban él. Én viszont mélységesen lenézem mindazokat, akik képtelenek szembenézni a pőre valósággal, ezért nem is vágyom a társaságukra. Irritál az emberi ostobaság, őket meg bosszantja, hogy le akarom tépni a jelmezüket. Na, ezért nem volt soha sok barátom (most meg kb. nincs egy se, na jó, kettő emberke talán még eljönne a temetésemre).
Ez eléggé autusztikusan hangzik, csakhogy… Én ismerem és olvasom a szociális pávatánc lépéseit, csak nem járom el őket, mert lealacsonyítónak tartom ezt a viselkedést. Nem neveletlen vagy tudatlan vagyok, hanem őszinte (kívülről: bunkó). Hogy egy klasszikust idézzek: “Értem én, csak leszarom!”
Jó vagyok a hibakeresésben, rááll a szemem az anomáliákra, ezért ügyesen fejlesztek is már kialakított rendszereket. Viszont a kedvenc témám ezt illetően maga az ergonómia, tehát pont azt élvezem, hogy emberi lények igényeihez idomítsam a dolgokat (mert ismerem őket, hiszen kiszámíthatóak).
Az Aspie-knak a neurotipikus világ csupa fehér folt és rejtély, ezért nehéz megtalálni benne a helyüket, nekem viszont inkább az az élményem, hogy ez a világ nagyon is átlátszóan hamis, ezért nincs benne helyem – és nem is akarom, hogy legyen. Képmutatás árán nem.

Szóval kutathatok tovább…

Itt van az ősz, nyaralni ment a Nap

Képtalálat a következőre: „pizsamás banán”Néha imádom az agyamat.
Nemrég ébredtem fel az alváspótló szombati szundiból, és marha szórakoztatóakat álmodtam.

Mondjuk az első az inkább ijesztő volt, egy szokásos, egyetemről induló eltévedős álom, de ezúttal nem kellemes környékre keveredtem, hanem valami gettóba (és ráadásul jött az érzés is, hogy “ez már megtörtént”). Persze üldözni is kezdtek, és egy fillér sem volt nálam. Fogalmam sem volt, hol vagyok, de a végén valami jófej idős párnál kötöttem ki, akik mindenáron be akartak fogadni, én meg meg ezt semmiképpen nem akartam, és már arra is rászántam magam, hogy engedélyezem a helymeghatározást a mobilomon. Ki is derült, milyen nevű helységben kötöttem ki, de nem emlékszem rá, csak hogy A-betűvel kezdődött, és kicsit sem hangzott magyarosan.

A másik álom viszont…
A (valóságban is) segghülye főnököm behívatott az irodájába, hogy azt mondja “köszi szépen, hogy engem vettek elő a nagyfejesek az miattad jogosulatlan adatfeltöltésért“. Mondom, mi van?
Erre mutatott a monitorján egy videót valami céges konferenciáról, ahol az elragadtattottan tapsoló (ilyen vidám vasárnapos) közönség sorai közé be volt montírozva az egyik Pizsamás Banán. :D Nem tudtam, hogy sírjak, vagy röhögjek, de végül úgy kiosztottam azt a szarfaszú idiótát (a bosszt, nem a banánt), ahogy a valóságban kellene.
Vágyteljesítő álom at its best.

Még mindig röhögök.

Elemi csapás

Képtalálat a következőre: „atom”Már egy hete végeztem Houllebecq Elemi részcskéivel, de az elmém hátterében még mindig megy a feldolgozás. Sőt, az is lehet, hogy még csak a pufferelésnél tartok. Olyan ez a regény, mint egy váratlanul bevitt, és tökéletesen elhelyezett gyomros, az ember egy ideig azt se tudja, hirtelen miért nem kap levegőt. A fájdalom csak utána tudatosul.
Szeretem a könyörtelen írókat, és bár ez a könyv túlságosan naturista módon szexcentrikus az én kifinomultan perverz ízlésvilágomnak, tetszik, hogy határozottan és keresetlen könnyedséggel köpi a maga igazságait az olvasó arcába.
Vicces, hogy a depressziós hajlamaimmal elvileg óvakodnom kellene az ilyen írásoktól, gyakorlatilag mégis kifejezetten felszabadító élmény.
1. Nem nem lehetek annyira abnormális, ha mások is ilyennek látják az életet.
2. Felsőbbrendőnek érezhetem magam, amiért az egész létezés nyomorúságára még a kezdetek kezdetén saját magamtól rájöttem, mi több, volt erőm szembesülni vele, és nem szánalmas, énvédő illúziók mögé menekülni ahogy a legtöbb ember. (Igaz, hogy kicsit belehaltam, de ők is bele fognak, ha ledőlnek a légváraik. Mert egyszer ledőlnek.)

Pihenésként két nap alatt bedaráltam Cooktól a Sarlatánokat, ami egy remekül megírt, nagyon gyenge regény. Vagy túl régen olvastam már tőle, és csak az emlékeim csalnak, mikor agyafúrtabbnak tűnnek a régi munkái, vagy tényleg leadta darab-darab iparosmunkáig. A sztori vékony, és már a fülszöveg elspoilerezi, a főszereplői (2 db van, vajon ki lesz a rosszfiú/rosszlány, hát nagyon izgalmas…) ellenszenvesek és sajnos hiteltelenek is. Túlságosan egyértelmű, hogy ez egy tanmese akar lenni a digitális világ és a közösségi média veszélyeiről, csak sajnos olyasvalaki írta meg, aki mintha egyiket sem látta volna soha közelről. Lehet, hogy ez generációs szakadék következménye, de egy Robin Cook akkor se adjon ki ilyet a keze alól. Ava egy huszonéves, intelligens nő, de úgy kezeli a szósölmédiát, ahogy a 13 évesek szokták, Noah karaktere szintén parodisztikusan eltúlzott.
Viszont nagyon ügyesen van megírva, olvastatja magát, ahogy kell, tehát agyradírnak tökéletes volt.

A macska meg csak ül a tetőn, és néz

Sok undorító képződmény van ebben az országban, de az áthelyezett munkanapok még mindig toplistásak. Enyhítendő a sokkot, délután előrehozott halottlátogatást bonyolítottunk a nyárias melegben (imádom a temetőket), később pedig zenei felfedezésekbe vetettem magam.
Például olyasmiket találtam, hogy…
A Halestorm új lemeze, a Vicious két háttérben hallgatás után úgy maradt meg bennem, mint egy tingli-tangli popkaka, majdnem meg is szabadultam tőle, aztán… beleakadtam egy interjúba, amiben Lzzy azt fejtegeti, mennyire sokat küzdöttek a kiadóval, hogy ez az anyag tényleg tökös lehessen, és ne kelljen rádióbarát kozmetikába fojtani, és hogy ez mennyire sikerült is, hát, mondom, meghallgatom már úgy is, hogy odafigyelek, és tényleg, egész jó cucc.
A másik ilyen, hogy a Riverside Wastelandjével meg fogok küzdeni, mert nem adja magát könnyen, de jó előérzetem van.
A harmadik meg az, hogy Nergal (Behemoth) teljes döbbenetemre képes zenét is alkotni, méghozzá nem is rosszat (Me And That Man). Sosem késő kitanulni a szakmádat…