Végre átvergődtem magam a Black Mirror negyedik évadán. Ahhoz képest, hogy az egyik legjobb sorozat, amit valaha kóstoltam, egy hónapig elvoltam a hat résszel. Valahogy túl sűrű a darához, és a korábbi évadokból kiindulva időt akartam hagyni az ülepedésre (közben kiderült, hogy ezúttal felesleges volt ez az óvatosság).
Másrészt az első epizód, amit minden kritika mennybe menesztett (USS Callister) eléggé elvette a kedvem az elején. Egész életemben kínosan émelyítőnek találtam a Star Treket, erre megdobtak egy Meth Damonnal (ahah) súlyosbított paródia verzióval, annyira rosszul voltam a látványtól, hogy a sztorira is alig tudtam odafigyelni. Nem tetszett az sem, hogy több helyen megúszásra játszottak (pl. a digitális másolatoknak nem volt nemi szervük – ez elég hiteltelen egy permanens nőhiányban leledző nerd álomvilágában).
Aztán gyorsan kiderült, hogy az összes epizód egyetlen technológiai rémálomra lesz felfűzve, ez pedig az emberi elme digitalizálása, a mások agyában turkálás.
Ebből egyedül a Metalhead lógott ki valamelyest, ami szintén nem tetszett (újabban nagyon érzékeny vagyok a cinematográfiára pro és kontra is). Egy leszakadó műszerfal össze tudja zúzni a robotkutya lábát, tehát nagyon is sebezhető a dög, de egyik zseniális hősnek se jut eszébe, hogy a batár kocsijával elüsse a picsába, vagy szétverjék valami husánggal álmában, inkább menekülnek előle..? Wtf. A feszültséget viszont nagyon ügyesen fenntartották, azt el kell ismerni.
Az Arkangel és a Crocodile ugyanaz a történet pepitában: a szeretetteli aggódás és az ellenséges kútászkodás is tragédiába torkollhat, ha nem tartjuk tiszteletben azt a varázslatos, és egyre inkább felértékelődő valamit, amit privát szférának hívunk. Nagyon együtt tudtam érezni az anyja által megnyomorított kiscsajjal (ezt megbeszélném a terapeutámmal, de nincs, mert anyám szerint felesleges, haha).
És végül jöjjön a két kedvencem az évadból. A Hang the DJ a San Junipero (3. évad) kistestvére. Egy szívmelengető történet a sok rettenet közepette, de nem ettől kiemelkedő, hanem mert kíméletlenül fekete tükröt tart a jelenkori párválasztási krízisnek. Algoritmusokra hallgatunk a szívünk helyett, benne maradunk szar kapcsolatokban, boldogtalanul, mert “a rendszer” szerint így helyes. Betartjuk a szabályokat, mert mindenki más is úgy tesz, és elhitetjük magunkkal, hogy nincs más választásunk, mert nem akarjuk felvállalni a felelősséget a saját döntéseinkért. Idegenekkel kefélünk az első randin, ha jól esik, ha nem, mert ez tűnik célszerűnek, és általában: az összes energiánk arra megy el, hogy agyonnyomjuk az ösztöneinket és a túlüvöltsük azt a kis hangot a lelkünk mélyéről. Ütős epizód volt, igazi Black Mirroros önreflexiós gyomrossal.
Ahogy az utolsó rész, a Black Museum is, amiben igazából három történetet kaptunk: a kimaxolt testi empátiába beleőrülő, fájdalomfüggővé váló orvosét, a pasija fejébe, majd egy plüssmajomba száműzött digitalizált anyukáét, és a szadisták zsákmányává váló kísértetrabét, aki lehet, hogy gyilkos volt, de talán még az sem. Ezek a legdurvább sztorik az évadban, és bár általában nem vagyok oda az antalógiákért egy antalógiában, de itt valahogy működött. Ez az a rész, amitől tényleg rémálmaim lehetnek majd, főleg a második történet rázott meg – milyen lehet évtizedekig egy vitrinben ücsörögni? A tanulsága mind a háromnak ugyanaz, és mintegy a San Junipero sötét oldalát villantja fel: van rosszabb dolog a halálnál, és nem biztos, hogy olyan elszántan kapaszkodnunk kéne az elképzelésbe, hogy megszabaduljunk tőle.
Antiblog 