Monthly Archives: December 2020

Minekmentemoda

Ma a Pennyben a pénztáros picsának két centis, hegyes, csicsás műkarmai voltak; ahogy húzta le a cuccokat, véletlenül összeért a kezünk, és MEGKARMOLT.
Én értem, hogy a kizsákmányoló cégek szeretnek a trashből munkaerőt válogatni, de azért legyen már egy határ, csókolom. Attól is hányok, mikor könyékig igénytelen tetkók borítják őket, ami mindenkin ocsmány, és negyven felettieken már kifejezetten undorító, de hogy ne csak esztétikai környezetszennyezést jelentsenek, hanem konkrétan fizikai veszélyt a vásárlókra, az azért mindennek a legalja. Ha már a kesztyű nem előírás így a covid világjárvány közepén, legalább oltsátok be őket hepatitisz és veszettség ellen, b+.

A pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve

Eddig mindig valahogy úgy értelmeztem ezt a közmondást(?), hogy:

a) az ember hiába akar jót, ha a tettei végül csak rontanak a helyzeten
b) ha valaki ártani akar, jóindulatba csomagolja a gonosz szándékát.

De mostanában szöget ütött a fejembe, hogy lehetséges egy harmadik jelentése is: nevezetesen, hogy az jut ártatlanul pokolra, aki jószándékkal közelít másokhoz, vagyis minden jótett elnyeri méltó büntetését.
Lásd pl. elhurcolam a cicát állatorvoshoz, hogy meggyógyítsák, egyelőre jól is van, újra tud enni, jobb a kedve, az aktivitása is a régi, viszont a régi bizalmas viszonyunk a múlté, ugyanis azóta tart tőlem. Ő ugyanis nem érti, hogy én csak neki akartam jót azzal, hogy ilyen rettenetes helyekre hurcoltam, és ilyen rémes élményeknek tettem ki, azt hiszi, valami utálatos szadista vagyok, aki ki tudja, mikor kattan be megint, és tuszkolja be őt a hordozóba szórakozásból.
Hát, ez van.

Üstökös, cicaagyar, aljas magvak és fényünnep

Sajnos nem tudtam megtekinteni a Jupiter-Szaturnusz együttállást, ami részben a felhős ég, részben a hvg.hu hibája, akik módszeresen félreinformáltak a láthatóság időkereteiről. Érdekelt volna, bár amilyen vaksi vagyok, lehet, hogy úgysem sokat láttam volna belőle. Annak idején (valószínűleg 1997-ben, utánanéztem) apámmal elmentünk sétálni, hogy megtekintsük a Hale-Bopp üstököst amolyan once-in-a-lifetime emlékképzés céljából, és hatalmasat csalódtam, mert csak egy pici, fehéres folt volt az égen, én meg óriási, vörösessárga valamire készültem, ami a fél eget kitakarja. Pedig akkor még harmadolyan vaksi se voltam, mint ma.

Ehelyett az állatorvosi rendelőbe tettünk kirándulásokat, ami túl azon, hogy soha nem öröm, rendkívüli módon stresszes tud lenni, ha egy túlzsúfolt folyosón kell várakozni másfél órán át (helló, covid), ráadásul egy kétségbeesett kiskutya fülsértő hangon végigcsaholta és sikoltozta az egészet (nem volt beteg, csak zaklatott). KitKatot sajnos műteni kellett, betegek a fogai, de remélhetőleg egy időre most helyrerakták. Szerencse, hogy még az ünnepek előtt elvittük, mert egy hétig zárva lesz a rendelő. Drága kis cica, eléggé megviselték az események, főleg, hogy nem engedhettük ki a műtét előtti napon (ezerszázalékosan koplaltani kellett az altatás miatt). Ő ehhez nincs hozzászokva, majdnem végig keservesen nyávogott, és kereste a kiutat. Ráadásul enni sem kapott, szerintem azt hitte, hirtelen az összes kétlábú valami szadistává változott, aztán a nap végére feladta, és csak magába roskadtan a mancsára hajtotta a fejét. Azt hittem, megszakad a szívem. De mikor hazajöttünk, evett rendesen, szóval reméljük a legjobbakat.

Egyébként sincs messze az idegösszeomlás, nem elég a kialvatlanság, meg hogy nem eszeK, eléggé összeszaladt néhány dolog. Nem bántam volna, ha az a legnagyobb problémám karácsony előtt, hogy mit kéne sütni… (Egyelőre a klasszikus aprósütin kívül fogalmam sincs. Ja, egy jótanács: ha darált mandulát tesztek a linzerbe, porrá kell őrölni, különben az aljas kis szilánkjai kiválóan be tudnak ékelődni az ember foga közé.)
Egyébként is megviselnek ezek a rövid nappalok, szerencsére ma már a hosszabbodás útjára léptünk. Éljen a fény!

“A közösségi oldal üres”

“Talán ilyen az, amikor az ember meghal. Nincs bejövő levele. Először azt hisszük, azért nem válaszol senki, mert sem kapták a levelet, megnézzük hát az elküldött levelek listáját, hogy ott minden rendben van-e, aztán ellenőrizzük a szolgáltatónál, hogy él-e még egyáltalán az előfizetésünk, és végül kénytelenek vagyunk levonni azt a következtetést, hogy nyilván meghaltunk.”
/Ruth Ozeki/

Virrasztás és porcelánfesték-dilemma

Tegnap KitKat ágynak (párnának) esett, nem evett, és nagyon elesett volt (kacsahús által kiváltott gyomorrontásra tippelünk). Egész éjjel őriztem szegényt, bár sokra nem ment velem, ráadásul én is rosszul éreztem magam. Iszonyatos gyengeség telepedett rám, délig nem tudtam kimászni az ágyból, étvágyam semmi, alig láttam ki a fejemből. Tettem három lépést, és a pulzusom az egekben volt, remélem, nem a covid tisztel meg ezekkel a remek fejleményekkel. Kétezerhúszban az is jó hír, ha csak a téli depresszió tör ki az emberen. :]
Ma már egy fokkal komfortosabban létezem, de még nem az igazi, KitKat viszont szerencsére úgy tűnik, kialudta a nagyját, az étvágyán kívül majdnem teljesen normális macskaüzemmódba kapcsolt. De legalább vizet iszik, és a szottyos macskakajától sem fordul el undorral, hanem hajlandó róla lenyalogatni a zselét. Remélem, felépült. Érte jobban aggódom, mint magamért, mert ugye őt szeretem, magamat meg nem annyira.

Ajándékilag elég jól állok, még a nagymamámnak kell összehozni a speciális aprósütiket a speciális papírházikóba, és a cicának megalkotni a kötött gombolyagot, és végeztem. Ha végképp nagyon rámtör a kreatívkodhatnék, lehet, hogy DIY festek kávéscsészéket a szüleimnek bónusz ajándékként (mármint kifestem a fehér csészéket porcelánfestékkel), de ilyen fényviszonyok között elég necces nekiállni, meg a logisztika sem olyan egyszerű, szóval ez függőben van. Tényleg olyasmit szeret adni az ember, amit kapni szeretne. (Elsősorban nem a gombolyagra céloztam…)