Életveszélyes ballaszt

Az összeomlás szélén az államigazgatás (is). Katonák a határon, mert a rendőröknek ki kell adni a szabadságot, a fővárosi kormányablakok recsegnek-ropognak, de már megvan a remek ötlet, hogy vidékről fognak felvezényelni ügyintézőket a hőségriadók közepén, elvégre az alapszabadság csökkentéssel kombinált munkaidőnövelésért ennyi áldozatot igazán el lehet várni tőlük. A bérek persze csak a minisztériumokban növekedtek, elvégre köztudott, hogy ott folyik a munka dandárja…

A legnagyobb tragédia pedig nem is ez, hanem hogy még mindig NEM NULLA a bevethető létszám, amit bevethet ez a gennyes, kizsigerelő társaság, mert bár sokan felmondtak, még mindig megvan az a bizonyos legalsó, zselégerincű réteg, amire bármekkora nyomást el lehet helyezni. Ha két műszakban kell dolgozni, annyiban fognak, ha szabálytalanságokra kényszerítik őket, mert a határidőket másképp képtelenség tartani, szabálytalankodnak, ha emiatt bukta van, természetesen a feljebbvalók mossák kezeiket, ők elviszik a balhét. Ha leszólnak, melyik csókossal kell kivételezni, hát kivételeznek velük, akkor is, ha már epét hánynak maguktól, a munkáról rémálmodnak, gyomorfekélyt növesztenek, és dupla Frontinnal indítják a napot.
Mert ne higgye senki, hogy ezek az emberek mindig fideszdrioidok, és lelkesen, meggyőződésből segítenek fenntartani ezt a trágyavárat, nem. Hivatalosan az aktív seggnyalóság csak osztályvezetői szinttől elvárás, persze minden irodában akadnak lejjebb is lelkes (ambíciózus?) hobbilefetyelők.

Ahogy a legtöbb maffiát, ezt sem a tagok, és maroknyi haszonélvező, és a behülyített talpasok tartják fenn, hanem azok az erőtlen kollaboránsok, akik bár utálják az egészet, félrenéznek, és meggyőzik magukat, hogy nincs mit tenni. Mert az ismerős hígfos még mindig jobb, mint megkockáztatni, hogy kimászunk belőle. És aki ki akar mászni, ne a maffiától, és még csak ne is csatlósaiktól óvakodjon, hanem ezektől a hasadt lelkű zombiktól, mert ők rögtön fenyegetve érzik majd magukat, ha valaki mocorogni próbál, és hullámozni kezd körülöttük a szar. Ők lesznek azok, akik tíz körömmel marnak a tarkódba, mihelyst hátat fordítasz nekik.
Ne tévesszen meg, hogy ők nyígnak a leghangosabban, mikor a problémákról kerül szó! Nem hazudnak, dehogy: ők minden szót komolyan gondolnak, és szenvednek, mint mások. Csakogy ők ragaszkodnak ehhez a szenvedéshez, mert az egész személyiségük az alárendelődésre és a mártíromságra épül. Imádják, hogy úgy bújhatnak ki felelősség alól, hogy a felelősséggel takaróznak. Ó, igen, méltatlan a helyzetünk, fel kellene mondani… fel is mondanék én, dehát: van két gyerekem… devizahitelem… anyámat most műtötték… épp felújítjuk a házat… Bármi megteszi alibinek, bár pechjükre most a szokásosnál is átlátszóbbak, mivel három napon belül találnának másik állást dupla fizetésért. De az nem úgy van, mert… és akkor jönnek a kifogások. Mindegy, csak nehogy ki kelljen állni valamiért, mindegy, csak nehogy egy molekulányi ismerős mocskot is kockára kelljen tenni, mindegy, csak nehogy felboruljon a status quo. Bármilyen is legyen, fenn kell tartni bármi áron!
Eszelősen menekülnek a szabadság elől.

És a rendszer számít rájuk, mert tudja, hogy számíthat rájuk. Szomjazzák, hogy uralkodjanak rajtuk, és lojálisak, amíg elég meggyőző erővel csattan a korbács a fülük mellett. Vagy a hátukon. Mert elhiszik, hogy gazda nélkül életképtelenek, és egy idő után így is lesz. A hitetlen emberek. A rettegők. A fantáziátlanok. Akiknek a szárnyai belegyökereznek a szikes talajba. Akik először csak aludni nem tudnak, aztán már álmodni is képtelenek. Sokan vannak. Bármilyen agressziónál pusztítóbb és veszélyesebb a passzivitásuk, mert csak ők maguk tudnának harcolni ellene, de nem fognak. Nem szoktak. Sokszor nem is lehetséges, mert mintha nem is egyéniségek volnának már, hanem egy masszív, szürke telep, ami minden fényt elnyel.
A csinovnyikok. A közömbösek. A tanult tehetetlenek. A harminc százalék, aki nem megy el szavazni. Aki meggyőzi magát, hogy: “még mindig jobb, mint a szocik voltak” és “mindenki ezt csinálná”. Aki úgy gondolja, hogy: “már túl késő”. Aki szerint úgyis eldöntenek a fejük felett mindent, kár kapálózni. Nem biztos, hogy nincs igazuk, de sosem adnak esélyt (nekünk, mindannyiunknak!), hogy kiderülhessen, nincs igazuk, ezért aztán igazuk lesz.

Az életveszélyes ballaszt.

Aspie or Asspie?

Az emberek háromféleképp viselkedhetnek, ha valami bajuk van.

1. Közli veled, hogy ez és ez a gondja, és nyíltan a tanácsodat vagy a segítségedet kéri.

2. Inkább beledöglik, de lejátssza magában, némán a nyomorát, vért izzad, hogy ne terheljen vele másokat.

3. Beszámol a problémáról, aztán csak néz, vagy egyéb modalitású, változó világosságú  jelzéseket tesz, hogy szarul van, és arra vár, hogy te majd jól kitalálod, hogy mi is a dolgod ezzel.

Trust me, a 3. a legelviselhetetlenebb.

És nem hagyom, hogy berángassanak ezekbe a lélekrohasztó játszmákba. Nekem ne sóhajtozzon senki a vasalatlan ruha fölött, hogy jaj, de fáj a veséje, alig tud állni. Kérjen meg, hogy segítsek, vagy fogja be, és szenvedjen magában!

Komolyan mondom, ütni tudnám ezeket a passzív-agresszív szörnyetegeket.